Kritikai gondolkodás

Egyfajta kritikai hozzáállás is megfigyelhető: a felvilágosodás elveti az előző korok eszméit, bírálja őket.

Például a felvilágosodás hívei nevezték először a középkort sötétnek. Mivel tagadták a vallást, lenézték a középkor mélyen vallásos életszemléletét, magukat pedig önhitten felvilágosultnak nevezték.

Persze, arra a világosságra gondoltak, amely az agyban gyúlik: az ész árasztja a fényt.
Ez az allegória, a sötétség-világosság ellentéte a költészetben is jelentkezik (a mi költőinknél, pl. Csokonainál is, gondoljunk csak Konstancinápoly c. versére, ahol a költő a babonát ostorozza).

Mert mit tartottak ők sötétségnek?

A babonát, a vakhitet. Mindent elvetettek, lenéztek, ami nem volt ésszerű, ésszel meghatározható, de mindenekelőtt a tételes vallás, a dogmák, a babonás hit került szembe a józan ésszel.

A társadalom és a vallás kritikája mellett megkezdődött a civilizáció kritikája is, amit kulturpesszimizmus néven szoktunk emlegetni. Hívei a természeti népeket boldogabbnak, egészségesebbnek vélték, mint a kultúrnépeket. Úgy gondolták, a természetes életmód őrizte meg az ősi jó állapotát, míg a társadalom csak rosszat és bajokat okozott.

A deizmus és az ateizmus

A felvilágosodás korában minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak, a legtöbb felvilágosult gondolkodó mégsem lett ateista (istentagadó), hiszen a világ keletkezésére például nem találtak megfelelő magyarázatot, csak a Bibliában. Ezért kidolgozták a deista felfogást.

Mi is a deizmus?

A deizmus szerint Isten megteremtette a világot, aztán magára hagyta: nem avatkozik bele további sorsába. Mi működteti akkor a világot? Isten a világ működését a természetbe rejtett törvényekkel oldotta meg. Az ember kötelessége az, hogy ezeket a törvényeket felfedezze.

Ez azt is jelenti, hogy nincs szükség vallásra és papságra, amely addig közvetítő szerepet töltött be Isten és az emberi világ között. Hát így hozták össze az istenhitet az ész hatalmával.

A világegyetemet valamiféle mechanikus szerkezet mintájára képzelték el (a korabeli fizika legfejlettebb ága a mechanika volt). Isten szerepe csak annyi, hogy ő volt az „első mozgató”, vagyis ennek a szerkezetnek ő adta meg a kezdő lökést. Mint amikor egy óra ingáját meglendítik.

Deista (és panteista) volt például az egyházellenességéről ismert, főként filozófiai regényeket, elbeszéléseket író Voltaire (1694-1778), aki Isten létét nem tagadta, ám harcolt a dogmatikus vallás és a papság ellen.

Kíméletlen, gúnyos stílusban támadta a korabeli társadalmi rendet, de legfőképp a katolikus egyházat: „Tiporjátok el a gyalázatost!” – írta. Az egyházat a vakbuzgóság szimbólumának, az álszentség és népbutítás eszközének tartotta.

Szerinte az emberi életet nem a babonának, hanem az ésszerűségnek, a rációnak kell kormányoznia. Ugyanakkor a vallást szükségesnek tartotta, mint erkölcsi erőt: „Ha nem lenne Isten, ki kellene találni” – mondta.

Hite szerint az anyagot Isten ruházta fel a gondolkodás képességével, aki elválaszthatatlan a természettől (panteizmus).

Az egyházat ért kritikái miatt halálakor megtagadták tőle az egyházi temetőben való elhantolást.

A kor egyik legnagyobb hatású francia gondolkodójának, Jean-Jacques Rousseau-nak (1712-1778) is deista világnézete volt: elismerte Isten létét és a lélek halhatatlanságát.

Szerinte tapasztalatainkat érzékeléssel szerezzük (szenzualizmus), de az erkölcsi eszmék velünk születnek, mert a szívünkbe vannak írva. Az ember szabad akarattal rendelkezik, így maga dönthet arról, hogy hallgat-e szíve (az erkölcs) parancsára; ha igen, a túlvilágon elnyeri érte a jutalmát.

A deizmus és a kereszténység közé igyekezett hidat verni a kiváló német szerző, Gotthold Ephraim Lessing (1729-1781), aki a vallásszabadság eszméjét megpróbálta filozófiai alapokra helyezni. A bölcs Náthán című drámájában a különféle vallások békés egymás mellett élését szorgalmazza.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!