Esterházy Péter (1983)

Az elemzés vázlata:

● Bevezetés
● Hangvétel, szereplők, téma
● Az intelem műfaja
● Egyéb kisepikai műfajváltozatok megidézése
● Írói eszközök
● Az eredetiség kérdése
● A címadó novella
● Miklóska karaktere
● A Pajkos szöveg és a Spionnovella
● Befejezés
 

Esterházy Péter (1950-2016) nemzetközileg is elismert, sok nyelvre lefordított magyar prózaíró, a posztmodern próza egyik meghatározó alkotója, aki a kortárs próza élvonalába Termelési-regény (kissregény) című művével emelkedett, mely a szocialista-realista termelési regényt parodizálta.

Első köteteiben azonban még játékos, ironikus nyelvvel, és a magyar anekdotikus elbeszélői hagyomány újrafelhasználásával jelentkezett. Első elbeszéléskötete, a Fancsikó és Pinta, 1976-ban jelent meg.

Egy évvel később, 1977-ben publikálta Pápai vizeken ne kalózkodj című, második kötetét, amely három novellaciklusból áll: az első, a Locsi-fecsi pincérhangra 7 elbeszélést tartalmaz, többek között a címadó novellát. A második, a Pajkos szöveg ciklus,  afféle nyelvi kísérleteket tartalmaz (8 elbeszélés tartozik ide). A harmadik pedig a Spionnovella 3 elbeszélése.

Kis Pintér Imre szerint a kötet meghökkentő érzékenységgel járja körül azt a sajátos művészproblematikát, ami Kosztolányinál is megjelenik, és ezzel az idézettel lehetne érzékeltetni: „Jaj, minden oly szép, még a csúnya is.”

Esterházy második könyvében a világot egyedül a szépsége minősíti. Az író szemlélete szándékosan egyoldalú: „a formáról akartam írni és a szakmáról. (Mint olyanokról)”.

Esterházy kivételes nyelvi fogékonyságról tesz tanúbizonyságot, ami már első kötetében (Fancsikó és Pinta) is jelen volt.

Hangvétel, szereplők, téma

Míg a magyar prózára általában a komor hangvétel jellemző, Esterházy írásaiban az okos derű dominál, az olykor a dévajságig elmenő mosoly, amelyet egy leheletnyi szomorúság árnyal.

A kötetben a kisemberek világa tárul fel: szatócs, kertész, sintér, öreg bérházak lakói a szereplők. A humor és a játékosság burka alól felvillannak a kisemberek kis tragédiái. Az elidegenítő hatások ellenére érezhető valamifajta leheletfinom részvét is az író részéről.

Ez azonban csak a felszín, mert az írót nem az emberi sorsok izgatják, hanem a szituáció és az ember viszonya; az, hogy mit hozhat ki ebből az anyagból. Esterházy folyamatosan figyelmeztet minket, hogy többféleképpen alakítható massza van a kezében, s nem az a célja, hogy valósághűen mutasson be az életből részleteket. Némelyik novella sokkal inkább szól magának a szövegnek a megformálásáról.

A Locsi-fecsi pincérhangra novelláiban az előző kötet, a Fancsikó és Pinta kisfiú hősét látjuk viszont pincérként. De míg a Fancsikó és Pintában még volt valami naiv épség, gyerekártatlanság, a Pápai vizeken ne kalózkodj! inkább kísérletezés, amely a művészet titkait feszegeteti. Az író felszabadultan játszik, de ügyel rá, hogy a tartalomtól elkülönítse a formát, a valóságtól a róla alkotott művészi reflexiót.

Mottójában arra kéri az olvasót: „… ne gondolja, hogy öntelt vagyok. Én sem hiszem azt, hogy jogom van megállapítani: ilyen a valóság! Vagy akár csak: Nézd, ilyen vagyok én!”

Öniróniája olyan megjegyzésekben nyilvánul meg, mint: „Ez egy virtigli ujjgyakorlat…”, „Mindezen redukciók persze tipikusan zöldfülű megoldás…” stb. Azaz saját írói alkotását vizsgálja, ami együtt jár valamiféle bizonytalansággal.

A novellák tehát egyfajta írói kísérlet termékei, és az alkotói gondolkodás folyamatát jelző részek is beleépülnek a szövegbe. A szerző sokszor érzékelteti magának az alkotásnak a gondjait.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!