Az irodalomra hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mintha egy befejezett és állandó dolog lenne, pedig az irodalom egy időnek kitett, változó dolog, amelyhez három fontos fogalom kapcsolódik: episztémé, diskurzus, paradigma.

Ebből a három alapfogalomból kettőt Michel Foucault, az 1960-as, 1970-es évek posztmodern időszakának filozófusa alkotott meg, a harmadik pedig Thomas Kuhn amerikai irodalomtörténésztől származik. A két elmélet között sok az áthallás.

Michel Foucault fogalmai: episztémé és diskurzus

Episztémé: görög szó, jelentése: ismeret (episztemológia = ismeretelmélet). A fogalom Michel Foucault posztstrukturalista eszmetörténész nevéhez fűződik. Az episztémé azt az ismeretelméleti diszpozíciót jelenti, amely megszabja, hogy egyáltalán mi mondható és mi gondolható egy adott korban.

Olyan „történeti a priori” formát, rendezési sémát értünk rajta, amely struktúrát, koherens rendszert alkot. Egyszerre teszi lehetővé az adott kor problémáit, ismereteit, vitáit.

Foucault A szavak és a dolgok (1966) c. jelentős művében a grammatikát és a nyelvészetet, a természettörténetet és a biológiát, a javak elemzését és a politikai gazdaságtant egyszerre tanulmányozza.

Viszont nem diszciplinaként kezeli őket, hiszen ezek mögött a diszciplinák mögött is van valamilyen formáló rendszer, amelyet a „tudás archeológiának” fel kell tárnia, mint időben egymásra rakott leleteket. Mert a történetiség nem folyamatosan tételeződik fel Foucault-nál, hanem megszakításos módon, rétegszerűen egymásra rakódva kell elképzelni a különféle korszakokat.

Az archeológiai vizsgálódásoknak ezért meg kell alkotnia, s teljesen új síkon kell megalkotnia a maga tárgyát, szemben a tudománytörténettel, amely többnyire abból indul ki, hogy tárgya a tudomány valóságos történetében ténylegesen adott. Ez az új tárgy A szavak és a dolgokban az episztémé. Az episztémék mutációk révén váltják fel egymást, ami gyökeres diszkontinuitásokat idéz elő.

Az episztémé látszólag hasonlít a „korszellem” (Zettgeist) fogalmára, alapjaiban mégis mást jelent. Foucault felhívja a figyelmet arra, hogy nem olyan egynemű totalitásra gondol, amelynek egyetlen középpontja volna, amelynek minden mozzanatát ugyanaz az eszme vagy szellem hatná át.

Eszme helyett alapvető kódokról beszél. Ezeket pedig nem is annyira valamilyen magasrendűnek felfogott szellemiség hozza létre, hanem periférikus, „kisszerűként” is felfogható változásokból származnak.

Foucault episztémé-fogalmának nem Hegelhez, sokkal inkább Nietzschéhez van köze. A hatalom akarásához, amely Foucault szerint nem választható el a tudomány fogalmától, sőt, az igazság fogalmától sem.

Tehát ha az ismeretek történetét próbáljuk feltérképezni (mi a tudásunk az irodalomról máig), akkor azt láthatjuk, hogy nem hógörgetegszerűen gyarapodnak az ismeretek, ahogy haladunk előre az időben. Tehát nem felhalmozódó (kumulatív) módon. Nem az ismeret növekedésével, tökéletesedésével találkozom, hanem az előfeltételek változásával, amelyek az információ megteremtését lehetővé tették.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!