Az epigramma fogalma és műfaji jellemzői
Az epigramma a magyar költészetben
A magyar lírában a reneszánsz kortól jelen van ez a műfaj, gondoljunk Janus Pannoniusra, aki első korszakában százszámra írta latin nyelven a csipkelődő, erotikus epigrammákat (az ún. római epigrammákat), pl. Szilviához; Kigúnyolja Galeotto zarándoklását.
A reneszánsz korban a humanisták 3 nagy csoportra osztották az epigrammákat:
- szatirikus
- erotikus
- dicsőítő epigrammák
Janus Pannonius az epigramma mindhárom típusát művelte, sőt, az eredeti, ógörög értelemben vett epigrammát, azaz sírfeliratot is írt, például Hunyadi János sírjára.
Mesterének az 1. századi római szerzőt, Martialist választotta, az ő modorában írta fiatalkori csipkelődő, szatirikus, néha pedig kifejezetten pajzán epigrammáit.
A második pályaszakaszában, Magyarországon írt epigrammái vagy a költői öntudatot hirdetik (pl. Pannónia dicsérete), vagy a meg nem értettséget és a korán jöttséget panaszolják (pl. Egy dunántúli mandulafáról).
Ezután csökkent irodalmunkban az epigramma műfaj jelentősége, bár Balassi Bálint kései művei közt találunk epigrammákat is (pl. Fulviáról), Zrínyi Miklós pedig epigrammában fogalmazta meg költői és emberi programját 1653-ban (Az idő és hírnév).
Ám a műfaj újabb virágkora hazánkban a felvilágosodás és a klasszicizmus idején jött el, amikor rengeteg epigramma született. A műfaj azért lett annyira népszerű ebben az időszakban, mivel tömör, szentenciózus nyelvezete kiválóan alkalmas volt arra, hogy röpiratszerű szövegeket fogalmazzanak meg, emellett didaktikus (tanító) célokra is megfelelt.
Kazinczy Ferenc 1811-es epigrammakötete, a Tövisek és virágok a nyelvújítási harc részeként jött létre és a neológusok elveit hirdette.
Batsányi János híres politikai epigrammája, A franciaországi változásokra felhívó szándékkal született 1789-ben a nagy francia forradalomra mint aktuális eseményre adott válaszként.
Míg Batsányi híve volt Napóleonnak, Berzsenyi Dániel Napoleonhoz című epigrammája éppen a Napóleon-kultusz ellen íródott 1814-ben.
A romantika idején is politikai célokra használták a műfajt: Kölcsey Ferenc a reformkor programját igyekezett népszerűsíteni epigrammáiban (Huszt, Emléklapra).
Vörösmarty Mihály az 1830-as években írt epigrammáiban (Pázmán, Magyarország címere) a nemesi liberalizmus elveit hirdette, amivel a nemzeti ügyet és a haladást szolgálta.
Petőfi Sándor egész másfajta epigrammákat írt: 1846-os Felhők-ciklusában, amely költői és lelki válsága idején keletkezett, próbálta fellazítani az epigramma szabályait és megújítani a műfajt.
A 20. században József Attila élesztette fel az epigramma műfaj klasszikus normáit (Egy spanyol földmíves sírverse, Két hexameter), Illyés Gyula pedig közéleti problémákat fogalmazott meg epigrammáiban (Jog a XX. században, Egy népfinak).
Hozzászólások
Az epigramma fogalma és műfaji jellemzői — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>