Az énregény énformában írt regénytípus, melyben az író fikciója szerint a hős maga meséli el a történetet első személyben. Vagyis az elbeszélő szereplőként jelenik meg, és vagy saját maga által átélt, vagy a többi szereplőtől megtudott eseményeket mesél el. Eleinte azért vonzódtak a szerzők az énregényhez mint műfajhoz, mert megerősítette a valódiság látszatát (pl. Swift: Gulliver utazásai).

Az első személyű előadásmód gyakori a pikareszk regényekben és az ún. fejlődési regényekben (pl. Keller: Zöld Henrik). A szentimentalizmus és a romantika korának regényeiben (pl. Goethe: Az ifjú Werther szenvedései, B. Constant: Adolphe, Eötvös József: A karthausi) a hangsúly a lélekrajzon, az írói egyéniség szubjektív, vallomásszerű megnyilatkozásán van.

Az énregénynek több fajtája van aszerint, hogy az események átélésének és elbeszélésnek időpontja mennyire esik távol egymástól.

• ha az elbeszélő akkor meséli el az eseményeket, amikor átéli őket (naplóregény, levélregény), akkor az átélő én jelenbeli érzései, gondolatai állnak az előtérben (pl. Kármán József: Fanni hagyományai)
• ha az elbeszélő én régebbi eseményekre tekint vissza (emlékirat), akkor nem az átélés pillanatában születő gondolatait rögzíti, így tárgyilagosabb értékelésre és értelmezésre van lehetősége (pl. Charlotte Brontë: Jane Eyre)
• van olyan regénytípus (önéletrajzi jellegű énregény), amelyben az átélő és az elbeszélő én közötti feszültség szervezi meg a regényt (pl. Proust: Az eltűnt idő nyomában).

Ha az elbeszélő a regény mellékszereplője, akkor egyúttal a történések rezonőrje is lehet és így távolságot teremthet a regényhős és az olvasó között (pl. Thomas Mann: Doktor Faustus).

A szerzői elbeszélő és a szereplői elbeszélő magatartása és nézőpontja keveredhet egyetlen műben is (pl. Cervantes: Don Quijote, Thackeray: Hiúság vására).