A következő két sor szerint a társadalomból kivonult a természetbe, amely bölcsebbé fogja tenni őt: vagyis azt reméli, a magány hozzásegíti felvilágosult öntudata felépítéséhez. A természetbe való visszavonulás megtisztítja a társadalom szennyétől, megnemesíti.

Ezután a strófa második fele stilárisan és tartalmilag is feloldódást hoz:

Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

„Távol, egy más világban”: nem derül ki, hogy mitől vagy kitől távol, de nem is kell leírnia, hiszen tudjuk anélkül is: az őt elhagyó, kicsúfoló, hűtlen világtól. (Eredetileg a „más világ” nagybetűvel, egybeírva szerepelt: „Másvilágba” – amely már a túlvilágot is előlegezte volna.)

Ebben a másik világban, ahol soha nem ismert, „szent” magányban lehet része a költőnek, a természet és az értelem zavartalanul élesztgeti, feltölti a lelkét.

A korra jellemző paradoxon tehát megmarad: Csokonai a társadalomból kivonulva keresi a felvilágosodás eszményeit, a közjó érdekében való eszmélkedés lehetőségét. A világ ugyanis kigúnyolja és üldözi az emberekért való bölcsességet.

Az emberi kiteljesedést csak egy embereken kívüli világban lehet elérni: keserű kritikája ez a korabeli társadalomnak és a költő iránt ellenséges emberi világnak.

Mint azt A Magánossághoz című verséből tudjuk, a természet és a magány az igazak menedéke.

A megbántott költő már nem reméli, hogy „rejtek érdemeit” valaha a kortársai felfedezik. Magányban kíván élni s meghalni, s az utókortól, a boldogabb jövőtől várja azt, hogy elismerje őt:

Itt halok meg. E setét erdőben
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
     Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.

Bízik abban, hogy talán majd egy ismeretlen eltemeti, s az utókor felleli az erdő mélyén rejtőző sírhelyét.

A felvilágosult gondolkodókat optimizmus jellemzi, de Csokonainál ez az optimizmus csak a jövőre vonatkozik, a jelent illetően ugyanis teli van keserűséggel, pesszimizmussal (leveleiben és verseiben is mindig a későbbi századokról beszél, a 20. és a 21. századot emlegeti gyakran – épp a mi korunkat).

Csokonai nem volt látnok-költő, de a jövő iránti bizodalma preromantikus stílusjegy: a romantikában ugyanez az érzés megtalálható, csak jóval erőteljesebben (megjelenik pl. Petőfi A XIX. század költői c. versében).

Hitt abban, hogy a távoli jövő majd felismeri benne saját előfutárát, s ezért annyira tisztelni fogják, hogy még az ő egyszerű sírjára boruló fa is szent lesz a jövő nemzedék szemében.

Itt fordul elő negyedszerre a „szent” melléknév a versben, s itt van a legmerészebb jelentése: Csokonai abba a reménybe kapaszkodik, hogy az utókor felfedezi majd az ő költészetének értékét, s elismeri, tiszteli majd őt. A műben tehát megjelenik az a gondolat, hogy a költészet örök értékű dolog (ez is már a romantika felé mutat).

Ellentét feszül az „együgyű” sír (a kor szóhasználatában az együgyű szó egyszerűt, dísztelent jelentett) és a sír fölé boruló „szent” fa között, mely a költő hamvainak helyét jelöli. Ez az ellentét annál nyomatékosabb, mivel a vers végén szerepel, zárópozícióban.

Lényegében az emberi méltóság és önérzet motívuma erősödik a verszárlat által.

A vers nagyon ékesen árulkodik Csokonai lelkiállapotáról: a többszörösen megbántott, helyzetét kilátástalannak értékelő költő nemcsak verseiben, de leveleiben (pl. Bessenyei Sándornak, Berzeviczy Gergelynek, Széchényi Ferencnek írt üzeneteiben) is gyakran hangot adott közérzetének.

Bár a versben mindvégig Csokonairól és az őt bántó világról van szó, ennek az ellentétnek lírai kibontása a világot és a költőt is tipizálja, így a költemény túlmutat az egyénen, aki írta, s egyetemesebb jelentésre tesz szert (miközben végig megmarad mögötte a konkrét személyes élmény és az egyén is).

Az emberek felé hajló, szívét felkínáló, felvilágosult költőt kitaszítja az emberi világ, amely nem érti meg őt, de a természet és a „szent magány” menedéket nyújt neki, s ez a gazdag menedék a csírája, előzménye lesz az eljövendő „boldogabb kornak”. Csokonai olyan költőnek tekinti magát, akit nem ért meg a jelen, de igazolni fog a jövő, s akit gazdag érzékenysége, szellemisége a kor és kortársai fölé emel.