Csokonai minden csalódása ellenére is megkapó gyöngédséggel „áldott lélek”-nek nevezi Lillát:

Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
     A tenger kínok között.
     A tenger kínok között.

Láthatjuk, hogy Csokonai megérti Lillát, nem haragszik rá: a lány csak azt tette, amit a szokás diktált, márpedig a szokás az volt, hogy nem a szerelem dönt a házasság kérdésében.

Megható, hogy „áldott lélek”-nek nevezi őt, ugyanis ez a jelzős szerkezet az egyik legszebb kívánságot rejti magában: az „áldott lélek” egyfajta kegyelt állapotot jelent. Csokonai áldást, isteni kegyelmet kér Lillára: az egyik legjobbat kívánja szerelmének, amit kívánni lehet.

Ezután hogyléte felől érdeklődik: tudja, hogy sosem lehet már az övé Lilla, de még mindig szereti, és ezt nagyon finoman fejezi ki ez a sor: „Hogy vagy most te, áldott lélek?”

A megbocsátásra való képesség erkölcsi emelkedettségre utal, amely népdalokban is megjelenik (később majd Petőfinél, akit mintegy megelőlegez Csokonai, ugyanis Petőfi is azt írja majd: „Hogyha már nem szeretsz, / Az isten áldjon meg, / De ha még szeretsz, úgy / Ezerszer áldjon meg.” – Reszket a bokor, mert…)

Csokonai itt is szemléletes kifejezőeszközöket használ, például alliterációkat: „tiran törvény”, „kínok között”, melyek emelik a mű akusztikai hatását.

Az első hat versszak tehát a támadó, csúfolódó, szívtelen világot és a fájdalom terhe alatt roskadozó, elhagyatott, bánatát panaszoló-síró költőt állítja ellentétbe. Ez a vershelyzet tipikusan szentimentális stílusú.

Ezt a szembenállást az első 6 versszak mindegyike megjeleníti, reprodukálja, egyre fokozva az érzelmi intenzitást.

Az első 6 versszak szerkezetében belső hullámzást érzékelünk: szerkezeti arányváltások jelzik a költő érzékeny, labilis lelkiállapotát, de azt is, hogy a mélyponton már túljutott, ítélőképessége rendben van.

Figyeljük meg, milyen a versszakok belső építkezése! Három típust találunk:

● Az 1., 5. és 6. versszakban az első négy sor után logikai nyugvópont következik.
● A 4. strófában a harmadik sor után van logikai nyugvópont.
● A 2. és 3. versszakot pszeudo-időhatározói (látszólagos időhatározói) vagy jelzői mellékmondatot tartalmazó szerkezet fogja egybe.

Ezután váltás jön a versben: új emberi tartalmak kerülnek felszínre, a hangsúly eltolódik a csalódásról a lírai én saját értékeire, öntudatára, büszkeségére.

A költő már nem a nimfának panaszkodik, hanem a magányba próbál menekülni (logikailag folytatódik a monológ, de más a hangvétel, és másképp mutatja be saját magát is):

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Csokonai nemes és keserű büszkeséggel, önérzetesen felülemelkedik az őt bántó világon, és levonja végső következtetéseit.

Az erémi szállás nem más, mint remetelak, egy barlang, ahol meghúzhatná magát. Magányra, csendes nyugalomra vágyik: egy olyan helyen szeretne élni, ahol senki sem háborgathatja, még ha kőből is lesz a párnája.

Ezt a vágyott, remélt állapotot ódai emelkedettségű, dicsérő, magasztaló jelzőkkel írja le, pl. „csendes”, „szent”.

A „szent” jelző tehát itt is megjelenik, akárcsak a legelső versszakban: ott a hegy volt a szent, itt a költő feje fölé fedelet nyújtó barlang; tehát a vers elején megszólított Ekhótól most bebocsátást kér Ekhó lakhelyére, a hegyek belsejébe Csokonai.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!