Mégsem tapasztalunk indulatot Csokonai részéről: nincs meg benne az ellentámadás szándéka, nem akar visszavágni, bosszút állni. Elszántságot nem, inkább csak panaszt, kesergést, passzivitást érzékelünk a versben, a kiszolgáltatottság fájdalmát.

Sőt, mintha tudatosan az elhagyatottság méreteinek fokozására, az üldözöttség és magány hangsúlyozására törekedne a költő:

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

A kör lassan bezárul: nincs megértő barát, nincs szív az emberekben, teljessé válik a magány. Kiválóan érzékelteti Csokonai az iránta megnyilvánuló közönyt ezzel a sorral: „Vállat rándít, aki sorsom hallja.”

A „nincsen” szó háromszori megismétlésével fokozza a kétségbeesett kifakadás érzelmi hatását, nyomatékosít.

Ezért újra a bércekhez, szirtekhez fordul, amit a jelző-jelentés átviteléből tudunk: a „vaskebletekbe” már nem az emberekre vonatkozik.

Az a bizonyos vaskebel a hegyek kőkeble, melyekbe kiönti bánatát a költő. Hiszen az emberek közönyösen vállat rándítanak a sorsát hallva, mindenki elhagyta már, elfordult tőle (ezekben a strófákban az öreg Rousseau keserű gondolatai köszönnek vissza, aki a magányba menekült és a természetben keresett megnyugvást).

Összetört remények, teljes kilátástalanság, derékba tört pálya, kisiklott emberi élet, amit felvázol Csokonai.

S mindez nem elég, még Lilla is, aki utolsó reménye volt a boldogságra, csalódást okozott neki:

Lilla is, ki bennem a reménynek
     Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
     S a szokásnak meghódolt.

Látnunk kell, hogy a szerelmi csalódás nem elsődleges oka Csokonai bánatának, hanem csak az utolsó csepp a pohárban.

Csalódások sorozatáról van szó a versben, nem csupán szerelmi csalódásról. Ahogy nőttek veszteségei, Lilla jelentette az utolsó lehetőséget a költőnek a boldogságra, az utolsó biztatást, így az ő elvesztése tetőzte be kudarcait és csalódásait. Az üldözők galádsága, a barátok hűtlensége után szerelmesének elfordulása zárja a rossz kört.

Tehát, bár a versben megjelenik Lilla, nem ő a panaszáradat kiváltója. Sőt, a költőnek egy rossz szava nincs rá: gyengeségét, hogy behódolt a szokásnak, s nem a szíve szavát követte, nem veti a szemére, hanem a körülményeket okolja, azokat a kényszerítő erőket, amelyek elfordították tőle a lányt.

A „tiran törvény”-t hibáztatja, amely nem más, mint a pénz törvénye: az a zsarnoki törvény (tiran = zsarnokság, a tyrannis szóból), amely a társadalomban uralkodik, s az anyagi hasznot helyezi a szerelem elé – a lányok sorsát a gazdag vőt akaró szülő önkény határozza meg, nem választhatnak szabad akaratukból párt maguknak. Ezt a szívtelen törvényt a szokás is szentesíti: a lányoknak illik elfogadni a szülői akaratot, ilyen a társadalom…

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!