A következő strófában az erdők, bércek zordonnak, durvának minősítésével az embereket minősíti (nyelvtanilag a jelzők a bércekre vonatkoznak, lírailag viszont a költőt kicsúfoló, megvető emberekre):

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!

A nimfa lakhelyét szólítja meg Csokonai, az erdőket, hegyeket (figyeljük meg az „r” hangok ropogását ebben a sorban): „Zordon erők, durva bércek, szírtok!” Az élettelen helyek lélektelen közönyét érzékelteti a hangszimbolika. Annál hatásosabb a kontraszt a következő két sorban:

Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,

Még az élettelen, közönyös hegyek és szirtek is együttérzőbbek, mint a lelketlen, érzéketlen emberek. A zordon erdők több érzéssel fogadják magukba a vigaszt kereső költőt, mint embertársai. A hozzájuk való fohászkodással Csokonai a nagyvilági élet iránti ellenszenvét is kifejezésre juttatja.

Ezen a ponton hangnemet is vált: addig szomorúbb, csendesebb volt, itt erőteljesebb lesz, majd később – a Lilláról szóló szakaszban – ismét visszavesz a lendületből és nyugodtabb hangon ír.

A költő csak a természetnek panaszolhatja el bánatát, csak a természettől várhat vigaszt, rokonszenvet. Az emberek kivetették maguk közül, száműzték, kigúnyolták, megtagadták, elárulták őt:

Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Kifejezéseiben, érzelmileg és hangulatilag a szentimentalizmus elemei jelennek meg, különösen a „jajjaim”, „érezéssel”, „szegény boldogtalan” szavakban. De nem siránkozós-modoros sablonelem ez, hanem mélyen személyes, átélt, hiteles érzelemkifejezés.

Kettős üldözöttségnek esik áldozatul Csokonai: nemcsak ellenségei bántják, hanem barátai is, akikhez ő hű maradt, mégis úgy rontanak rá, mint ellenségre:

Akik hajdan jó barátim voltak
     Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
     Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Kétségbeejtő helyzetét Csokonai panaszos, fájdalmas, érzelmes hangon adja elő.

Barátaiban csalódnia kellett, mert ellene fordultak, ellenségeit támogatják – vajon milyen életrajzi esemény rejlik e sorok mögött? Kik miatt ilyen keserű Csokonai?

Sok minden járhatott a fejében: a debreceni kicsapatás, dunántúli tudós koldulása, melynek során hiába próbálta kiadatni a verseit, pozsonyi lapjának csődbe menetele, a komáromi szerelmi csalódás, vagy akár az, hogy a főurak közt nem talált egyet se, aki mecénása lehetett volna, aki kellőképpen értékelte volna művészetét. Az ország legjobb költőjének nyomor és boldogtalanság jutott osztályrészül.

Itt álljunk meg egy pillanatra, és tegyük hozzá: az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Csokonainak – ha igazi mecénást nem is talált – azért voltak nemesi pártfogói: Sárközy István kisasszondi kastélyában csaknem egy évet töltött, Kazinczy Ferenc is foglalkozott a verseivel, majd később, élete utolsó néhány évében Festetics György és Széchényi Ferenc grófok is támogatták – ha állást nem is kapott tőlük, időnként segítették kisebb-nagyobb pénzadományokkal.

Bíró Ferenc fel is veti azt a gondolatot, hogy A tihanyi Ekhóhoz nem értelmezhető Csokonai életének hű lenyomataként, mert a Lilla-korszak lezárulta után nem volt olyan életrajzi mozzanat, amely indokolta volna a keserű panaszt, miszerint embertársai elfordultak tőle, kirekesztették. Még tudós koldulása során is, bár állás nélkül és nem túl rózsás kilátások között, de emberileg vele rokonszenvező közegben élt: tudjuk, hogy a Dorottya c. vígeposza éppen ennek a közösségnek, a dunántúli nemességnek szolgált játékos-költői ajándékként.

Persze, azért kegyetlen fintora a sorsnak, hogy őt, aki az emberek közti egyenlőségben hitt és Rousseau-val együtt gyűlölte a magántulajdont, az élet olyan helyzetbe hozta, hogy ha élni és alkotni akart, akkor a leggazdagabb főurakhoz kellett a legmélyebb alázattal segítségért könyörögnie (megrázó olvasni 1800 után kelt támogatáskérő leveleit, melyek arról tanúskodnak, hogy egy akkora szellemnek, mint Csokonai, mennyire meg kellett alázkodnia nemesi pártfogói előtt, csak mert nem volt pénze). Nem véletlen, hogy a polgári-felvilágosult eszméktől a nemesi világnézet felé közeledett (vagy inkább hányódott a kettő között), s a Diétai Magyar Múzsában kiadott verseiből is kihagyta a radikálisabb, pl. magántulajdont bíráló részeket, amelyek sértőek lehettek a nemességre nézve.

Emiatt korábban kimondva-kimondatlanul egyfajta megalkuvást feltételeztek Csokonai részéről az irodalomtörténészek. Úgy gondolták, a polgári világból való kirekesztettségének egyik súlyos következménye az lett, hogy meg kellett tagadnia mindazt, amiben addig hitt: még franciaellenes hangokat is megütött. Bizonyos művei között szédítő világnézeti szakadék tátong, és voltak, akik ezt azzal magyarázták, hogy mindenáron ki akarta adni a verseit, s ennek érdekében bármit kész volt leírni, ami ehhez hozzásegíthette (ez az oka például annak, hogy a franciák elleni hadjárat idején a franciákat a felvilágosodás elárulásával vádolta, és harcra buzdított ellenük). Megalkuvás volt-e ez? Ezt a kérdést tisztázza monográfiájában Julow Viktor, aki szerint nem hihető, hogy egy nagy költő, aki hangsúlyozottan az utókornak írt, őszinte érzéseit és legjobb meggyőződéseit ilyen durván meghazudtolta volna. Ezzel az erkölcsi tartás hiányát kéne feltételeznünk róla, ami lélektani képtelenség, és amire egyetlen példát se tud se a magyar, se a világirodalom.

Ilyen fokú megalkuvást még akkor se feltételezhetnénk, ha Csokonai az éhhalál küszöbén állt volna, de nem állt ott: bár szörnyű életet élt, a szó fizikai értelmében nem nyomorgott. Volt elég vendégszerető barátja, akiknél akár egész életében ellakhatott volna, mert kedves lényével, szikrázó elméjével belopta magát a szívükbe. Ezek a barátok, ha nemesek voltak is, nem követelhették tőle, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét írja meggyőződésének: ez túl nagy ár lett volna azért, hogy portájukon egy ideig ellehessen. És főúri pártfogói se követelhettek tőle ilyen iszonyú árat támogatásukért, főleg mivel többé-kevésbé haladó és hazafias gondolkodású emberekről van szó. A radikálisnak induló Csokonai azért nem jutott el soha a forradalom vállalásáig és követeléséig, mert a terrorba torkolló francia forradalom őt ugyanúgy kiábrándította, mint a többi felvilágosult értelmiségit is itthon és külföldön egyaránt. Nem megalkuvásról, hanem szemléletváltozásról van szó tehát.

Rövid élete során nem egy ilyen szemléleti fordulat állt be gondolkodásában, de akármennyire szembefordult korábbi nézeteivel, nem kételkedhetünk abban, hogy az adott pillanatban őszintén azt gondolta, amit leírt. Mindazonáltal tény, hogy bár önmagához nem lett hűtlen – mindvégig hitt az emberi haladásban, a progresszív hazafiságban és a felvilágosult humanizmusban –, néhány állandó elemet leszámítva meglehetősen változékony és szubjektív volt a világnézete. Ez sajátos társadalmi helyzetéből is következett: a polgári világ, a középréteg, amelyhez eredetileg tartozott, kivetette magából, s attól kezdve nem tartozott sehová, vagy mindenhová tartozott. A félelmetes ellentmondások költője volt.  

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!