Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Ekhóhoz (verselemzés)
Csokonai magasztos megszólítással nyitja a verset: a tihanyi Ekhó, Tihany megriadt leánya, az istennő a megszólítottja, akit arra kér, szálljon ki szent lakhelyéből, és tekintsen le rá, a költőre, aki a füredi parton ül, és az istennő kegyelmébe ajánlja magát:
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
A kezdősor érzékelhető zaklatottságát, nyugtalanságát az „Óh” indulatszó fokozza.
A sorsüldözött, magára hagyott, kilátástalan helyzetű, az emberi közösségből kizárt, reményvesztett embert a magányos árva szív metafora érzékelteti:
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
A szentimentalizmus ismert motívumait használja fel Csokonai a versben, mint amilyen a halvány holdnak fényében, romba dőlt reményeit magányosan sirató ember.
Ez akár lehetne átvett stílusfordulat, sablon is, ám Csokonainál a sorokat a valós életélmény, a megszenvedett realitás fájdalma járja át: valóságelemek, valóságos életérzés jelenik meg a versben esztétikailag.
A legelső versszak kulcsfogalma az „elpusztult remény”, amely a szerencsétlen sorsú költő magányát okozta (a remény szó majd a 6. strófában tér vissza Lilla kapcsán).
Negatív érzelmi színezetű jelzői és állítmányai (jajgat, sír, magános, árva) lelke kiégettségét, fásultságát érzékeltetik.
A költő segítségül hívja az ekhót, a visszhangot: azt kéri a visszhang nimfájától, hogy panaszát felerősítve, megsokszorozva kiáltsa világgá:
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
A „sírva sírok” alakzat nem más, mint figura etymologica: olyan retorikai-stilisztikai szóalakzat, amely az azonos tövű szavak ismétlésén alapszik. Ez a tőismétlés régies-népies ízt ad a versnek, és meg is erősíti a jelentést.
A vers világának legjellemzőbb költői eszköze a párhuzam és az ellentét.
Ellentétet találhatunk például ebben a strófában is: az öröm és a bánat ellentétét. A költő összehasonlítja magát a Balatonfüreden vigadó emberekkel, akik hozzá képest boldogan és gondtalanul élnek (amíg ők vigadoznak ott Füreden, addig én itt sírva sírok).
Az ellentétes állapotokat a strófaszerkezettel emeli ki Csokonai: egy időhatározói alárendelés minősül át ellentétes mellérendeléssé, de formailag megtartja az időhatározói kritériumokat, miközben állapothatározói színezetet ölt.
A boldogtalanság és a boldogság, a kitaszítottság és a közösségi lét ellentétei is egymásnak feszülnek.
A költő Tihanyt és Füredet is szembeállítja egymással: a tihanyi és a füredi part egymással szemben fekszik, és metonímiaként más-más jelentéstartalmakat hordoz.
A kétféle táj ugyanis kétféle embert vonz. Balatonfüred „kies”, vagyis szép, minden jóval megáldott hely (a nagyvilági élet, a társaság, a költőt kiközösítő társadalom jelképe), ehhez képest Tihany zord, vad, elhagyatott, teli van durva bércekkel és sziklákkal (a magány, a csend, a remeteség jelképe).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
Jó