Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Ekhóhoz (verselemzés)
A Balaton északi partján található Tihanyi-félsziget jellemző volt a visszhangjáról: ha ott elkiáltotta magát az ember, a völgyek visszaverték a hangot (a hely másik nevezetessége a sziklák közt megbújó számos remetebarlang, amelyeket már a középkorban laktak remeték – a versben később ezek a barlangok is szerephez jutnak).
Csokonai – a klasszicizmus hagyományait követve – a visszhangot, mint nimfát, segítő istennőt szólítja meg, mindjárt az első sorban egy felkiáltással, amely nem felszólítás, hanem szenvedélyes könyörgés az istennőhöz.
Ebben az időben a költők gyakran írtak ekhós verset, de Csokonai költeménye nem követi a 16-17. században (a reneszánsz és a barokk idején) divatos formát.
Az igazi ekhós versekben ugyanis a visszhang válasza más értelemben, feleletként, csattanóként ismétli meg az előző sor végét (hasonlítsuk össze például Balassi Bálint 54. versével, amely valódi ekhós vers: Dialógus, kiben uton járván a versszerző beszél Echóval).
Csokonainál ellenben a visszhang, mint természeti jelenség, nagyon realisztikusan mutatkozik meg: szerepe az, hogy egyetértsen a költővel, megerősítse a gondolatmenetét (ezt az egyetértést fejezi ki az utolsó sorok ismétlődése).
A természetből jövő visszhang egyébként kontrasztja lehet annak a visszhangtalanságnak, amely a költő panaszait az emberi világban fogadta.
Csokonai verse tehát nem ekhós versnek készült, hanem egy adott dallamra írta, s azért kellett a versszakok utolsó sorának megismétlődnie, mert az énekelt dallam megkívánta a duplázást (mintha a visszhang mondaná vissza). A költő kéziratában nem is szerepel ez az utolsó, megismételt sor.
A vers ütemhangsúlyos verselésű. Újszerű és bonyolult strófaszerkezete van (ettől lesz formailag míves, technikailag profi, bravúros).
A verssorok trochaikus lejtésűek, szótagszámuk: 10-7-10-7-8-10-7-(7). Az utolsó sort jelző számot zárójelbe is írhatjuk, mivel az utolsó sor az előtte levőnek szó szerinti megismétlése, így azt lehet mondani, egy strófa nem is 8, hanem 7+1 soros.
Az első négy sorban keresztrímet (a-b-a-b), a további négy sorban páros rímet (a-a-b-b) találunk.
Ám mivel az utolsó két sor szó szerint megegyezik, lehet úgy venni, hogy a strófák csak hétsorosak, és a hetedik sor rímtelen, amit x-szel szoktunk jelölni. A rímképlet így a következő lesz: a-b-a-b-c-c-x.
(Ha figyelembe vesszük a nyolcadik sort is – amely igazából nem rímel, de a sorismétlés miatt olyan, mintha rímelne –, akkor a rímképlet: a-b-a-b-c-c-d-d.) Ez az utolsó, megismételt sor mintegy lezárja a versszakot.
Maga a vers nem más, mint egy monológ, amit a lírai én a füredi partról intéz a megszemélyesített tihanyi visszhanghoz.
Emellett egy élethelyzet leírása is: Csokonai saját komor élethelyzetét líraian összefoglalva jelenetszerűen tárja elénk. Ez a jelenetszerűség abban mutatkozik meg, hogy konkrétan megadja saját helyzetét: én, akit annyit gyötört a sors, íme, itt ülök a füredi parton.
A vers műfaja elégia vagy elégiko-óda (mindkét megjelölést lehet olvasni a szakirodalomban, sőt azt is, hogy elégikus hangú óda); annyi bizonyos, hogy inkább az elégia jegyeit hordozza magán, mint az ódáét: fájdalmas, panaszos, szomorú hangulatú, hosszabb terjedelmű költemény, melyben a költő visszatekint saját életére, bemutatja jelenlegi helyzetét és panaszkodik (az elégia jellemző műfaja a szentimentalizmusnak).
Elégiko-ódának azért mondják, mert a csalódott, rezignált hangulat ugyan az elégiákkal rokonítja a verset, de a megszemélyesített, allegorikus alakhoz, Ekhóhoz való beszéd és a vers retorikai felépítése az óda és a himnusz műfaját idézi.
A mű alapszerkezetét a világban való csalódottság, a költő és a világ közti ellentét határozza meg.
Tartalmilag három részre tagolódik. Az első rész az 1. strófa, amely jelenetszerűen leírja a költő élethelyzetét, megszólítja az Ekhót, és megadja a költemény hangulati alaptónusát.
A második rész a 2-6. strófa, mely a költő fájdalmának, magányának okait beszéli el. Nem válik el élesen az első résztől, hanem inkább magyarázza azt, és a Lillát említő strófa (a 6. vsz.) a csúcspontja.
A költő elmondja, hogy embertársai kitaszították maguk közül (3. vsz.), barátai ellene fordultak (4. vsz.), mindenki közömbös a sorsa iránt (5. vsz.) és még Lilla is a szokásnak engedelmeskedett a szerelem helyett (6. vsz.)
A harmadik rész a 7-10. strófa, amely a büszkén visszavonuló bölcs, a remeteségben megnyugvást kereső költő képével zár, aki bizakodik, hogy talán az utókortól megkapja a remélt elismerést.
Csokonai a kitaszítottság, a meg nem értettség, a szerelmi csalódás kudarca és fájdalma enyhítésére fordul a jövőhöz, bízva abban, hogy majd az utókor igazságot tesz (nemcsak az ő költészetét és személyét illetően, de a haza és a nép sorsát illetően is a jövőtől várta a megoldást, ahogy azt már a Konstancinápoly című versében is láttuk).
A harmadik rész sokkal élesebben elkülönül a másodiktól, mint a második az elsőtől; a jövőben való bizakodás a sötéten megélt jelent ellenpontozza.
Ez a míves szerkezet és formai virtuozitás lírai funkcióval is bír: a költő sanyarú élethelyzetének ismertetése után megbántottsága mélységéből a költői öntudat és a kiválasztottság magaslatára jut el.
Az általánostól a konkrét felé halad: egyre szűkül a kör, ahogy előbb az embertársak nagy tömegére panaszkodik (ebbe a tömegbe még bárki beletartozhat), majd konkrétabban a hajdani barátok szűkebb körére, míg végül egyetlen személy, Lilla elvesztését panaszolja.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Jó