Az elemzés vázlata:

● Bevezetés (a vers születésének körülményei)
● A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
● Címértelmezés, témamegjelölés, a vers hangulata
● A vers formai jellemzői, verselése
● A vers műfaja, szerkezete
● A vers értelmezése
● Befejezés

A vers, akárcsak A Magánossághoz című költemény, akkor keletkezett, amikor Csokonai élete zátonyra futott: nyilvánvaló lett, hogy szerelme soha nem lehet az övé, és a megállapodás, a tisztes polgári élet s anyagi biztonság helyett folytatódott zaklatott életvitele (évekig bolyongott a Dunántúlon, barátoknál, ismerősöknél vendégeskedett Keszthelyen, Kaposváron, Nagybajomban).

A szerelmi csalódáson túl számos egyéb kudarc is nyomasztotta: barátai elfordultak tőle, költői próbálkozásai sikertelenségre voltak ítélve (Pozsonyban kiadott lapja is csődbe ment), a nemesek, főurak, akik között a Debrecenből való kicsapatása után élt, s akiknek kegyeit megélhetése érdekében keresni kénytelen volt, nem tudták érdeme szerint értékelni őt és költészetét.

A versben megjelenő panaszáradat oka nem is annyira Lilla volt, hanem egész életének kilátástalansága, reménytelen helyzete, hiszen a szerelem elvesztése már csak az utolsó csepp volt a pohárban.

Való igaz, hogy az emberek közönye miatt elárulva érezte magát, de azért ez a bánat már régóta ott szunnyadhatott a lelkében, s nem lehet egyszerűen az emberek csalárdságára redukálni. Valamiféle egyetemes veszteségélmény tör fel belőle, de minden vádaskodás vagy lázongás nélkül: csupán a csendes belenyugvás fájdalmát érezzük.

A vers legelső változata 1796-ból vagy 1798-ból való (a pontos év egyelőre vita tárgya), s A füredi parton címet viseli.

Csokonai Lilla elvesztése után, később újra elővette, átdolgozta, s már átdolgozott formájában, új címmel került be a költemény a Lilla-dalok közé 1803-ban (eredetileg nem Lilla, hanem Rozália – Rózsi – neve szerepelt a műben, akit a szakirodalom egy Veszprémi Juliska nevű hölggyel, a költő mesterének, Földi Jánosnak feleségével azonosít).

Most olvassuk végig a verset!

A tihanyi Ekhóhoz

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
     Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
     Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
     Egy magános árva szív.
     Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
     A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
     Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
    Verd ki zengő bérceden.
     Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
     Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
     Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
     Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
     S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
     A tenger kínok között.
     A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
     Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
     Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
     Ember és polgár leszek.
     Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
     Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
     Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
     Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.

A címben olvasható Ekhó egy megszemélyesített fogalom: egyrészt a visszhangról van szó (a kis betűvel írt ekhó jelentése visszhang), másrészt egy mitológiai alakról, Ekhóról.

Nagy betűvel írva ugyanis Ekhó a görög mitológiában a visszhang nimfája, akinek két története ismert: az egyik szerint Ekhó csacsogásával elvonta Héra figyelmét a főisten, Zeusz szerelmi kalandjairól, ezért Héra azzal büntette, hogy örökké mások mondatait kelljen ismételgetnie, s még azoknak is csak a végét tudja kimondani.

Ezután Ekhó beleszeretett a hiú Nárciszba, aki saját magába volt szerelmes, így a szépséges nimfáról tudomást sem vett. Egyszer egy tó partján ülve Nárcisz addig nézegette saját tükörképét, míg meg nem halt, Ekhó pedig a reménytelen szerelem okozta bánatában felemésztődött, elsorvadt, és csak a hangja maradt meg: így alakult ki a visszhang.

A másik történet szerint Ekhó gyönyörű nimfa volt, aki az erdő mélyén lakott és csak a zenének élt, ami miatt minden szerelmet visszautasított. Közönye miatt Pán isten megharagudott rá, s követőivel, a pásztorokkal együtt Ekhóra támadt és darabokra tépték, majd darabjait szétszórták az egész világon.

Gaia, a föld istennője megsajnálta Ekhót és befogadta saját testébe. A szomorú nimfa továbbra is a zene után vágyakozott, de erejéből csak arra futotta, hogy ismételgesse az emberek szavait: ezért van visszhang mindazokon a helyeken, amerre Ekhó darabjait szétszórták.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!