A költemény első két sora egy meglehetősen elkoptatott metaforát villant fel: a szerelem „tűz”, mégis újszerűen hat, megvan a maga bája és üdesége, mivel a költő jókedvűen, önfeledten játszadozik ezzel a képpel:

A hatalmas szerelemnek
     Megemésztő tüze bánt.

A lírai én tehát megvallja heves érzelmeit, vágyait. Ezek a versindító metaforák a fájdalom és pusztulás jelentésköréhez kapcsolódnak (emésztő tűz, seb), mégis játékos, könnyed udvarlás kerekedik belőlük – elsősorban az erőteljes zeneiség miatt.

Érdemes beszélni a „hatalmas” jelzőről, amely esetleg félreérthető lehet: itt nem a szerelem nagyságát, méretét fejezi ki, hanem azt, hogy a szerelemnek ereje, hatalma van az ember felett.

A szerelem szót Csokonai eredetileg nagy betűvel írta, tehát Szerelemnek – de mivel a középiskolai szöveggyűjteményekben kicsivel van szedve, és az interneten is mindenhol kicsivel írják, én is úgy írtam –, mindenesetre a Szerelem nagy betűvel megszemélyesítés, allegorikus alak.

Kis betűvel lehetne érzelemként felfogni, és még a „hatalmas” jelző is jelenthetne nagyméretűt, nagy kezdőbetűvel azonban egy megszemélyesített alakról van szó, aki hatalmában tartja a költőt.

Te lehetsz írja sebemnek,
     Gyönyörű kis tulipánt!

Csokonai kibontja, továbbfejleszti metaforáját: ha a szerelem tűz és sebet ejt az emberen, akkor ezt a sebet csak egyvalamivel lehet gyógyítani: viszontszerelemmel. Vagyis csak a szeretett nő – a kis tulipánnak becézett lány – enyhítheti a lírai én fájdalmát. (A tulipánt is metafora: a lányt jelöli.)

A szerelembe belebetegedő férfi egyébként, akit csupán kedvese gyógyíthat ki kóros állapotából, szintén költői toposz, amelyet már sokan használtak Csokonai előtt is.

A második versszakban kedvesének bájait dicséri, aki már-már földöntúli lénynek tűnik; a költő megfigyelései a lány szemére és szájára összpontosulnak:

Szemeid szép ragyogása
     Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
     Sok ezer gondot elűz.

A kedves szép szemének pillantása tűzként perzsel, ez okozza a férfi kínjait.

Az „eleven” jelző a régi nyelvhasználatban gyakran kapcsolódott össze a parázs és a szén szavakkal. Az eleven parázs vagy eleven szén azt jelentette, hogy még éget, vagyis hőfokot fejezett ki. Ez jól illeszkedik a kínt okozó tűz képzetéhez, amivel az első versszakban is találkoztunk, ahol ez a tűz „megemésztő” volt.

Érdekes, hogy a tűz nem konkrét, lángokkal égő, hanem hajnali: mintha a kelő nap fényét is jelentené.

Finoman jelzi Csokonai, hogy a lány is vágyakozik: fényes a szeme, nedves („harmatos”) az ajka.

A szerelemben való önfeledt elmélyülés lehetne az, ami elűzi a költő minden gondját. Az ajak említése már előrevetíti a csók-motívumot, amely a versnek alapmotívuma.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!