Egy vidám hétköznapi helyzetet mutat be, röviden, egyszerűen, filozofálgatás nélkül: arról szól, hogy a lírai én szerelmes és boldog is egyszerre – ami oly ritka az emberi életben.

A költemény három strófából áll, zárt szerkezetű, klasszikus, kiegyensúlyozott forma jellemzi.

Verselése szimultán technikájú: ütemhangsúlyosan és időmértékesen is lehet skandálni.

A szimultán verselésnél kétféle ritmuselvet játszat egymásra a költő, márpedig a két különböző ritmika egyidejű jelenléte nagy mértékben gazdagítja a vers zeneiségét, és egy sajátos belső feszültséget is teremt. Ez a kettős ritmus a 18. század vége óta jelent meg a magyar költészetben.

Ha ütemhangsúlyosan olvassuk, akkor a keresztrímes, négysoros versszakok kétütemű nyolcas (4/4) és hetes (4/3) sorok váltakozásából épülnek fel (ezek a sorok az időmértékes verselésnek is megfelelnek).

Vagyis a nyolc szótagos sor 4-4 szótagra tagolódik (felező nyolcasnak is hívjuk, mivel négy szótag után van szünet), a hét szótagos sor 4-3 szótagra (kétütemű hetes). Az ütem első szótagján van a hangsúly. 

Ha időmértékesen olvassuk a költeményt, akkor uralkodó verslába az ionicus a minore (U U — —), amely két rövid és két hosszú szótagból áll.

A tankönyvekben azt olvashatjátok, hogy ezt a verslábat Csokonai honosította meg a magyar költészetben, de érdemes inkább úgy fogalmazni: jelentős költőink közül nála találkozunk ezzel a verslábbal először. (Az irodalomtörténészek szerint ugyanis nem Csokonai volt az első a magyar irodalomban, akinél megjelent az ionicus a minore, hanem barátja és mestere, Földi János, aki Enyim Juliska című versében már korábban is alkalmazta.)

Itt most érdemes megállnunk egy pillanatra, mert egy másik fontos probléma is felmerül. A középiskolai tankönyvek e verset a szimultán verselés mintapéldájaként említik, holott vannak olyan irodalmárok, akik azt állítják: a vers nem szimultán verselésű, hanem pusztán időmértékes.

Hargittay Emil szerint a vers szimultaneitása egy tankönyvről tankönyvre vándorló félreértés, aminek az lehet az oka, hogy az első versszak még elfogadható szimultánnak, mivel a 4 soros strófában az ütemezés csak egyetlen sorban, a harmadikban deviáns (4/4 helyett 5/3-as ütemezésű), s ez még a megengedhető határon (kb. 30%) belül van.

A másik két versszak miatt azonban a vers egésze nem tekinthető szimultánnak, mivel a szimultán verselésnél az ütemhangsúlyos és az időmértékes formának is maradéktalanul érvényesülnie kell, ennél a versnél viszont az ütemhangsúlyosság csak a vers egyharmadára jellemző.

A teljes 12 sorból a 4/4-es és 4/3-as tagolású szabályos ütemezés csak négy sorban valósul meg: az 1., 2., 4. és 5 sorban. A további nyolc sorban ettől eltérnek az ütemhatárok, s ha a szabályos ütemezést erőszakolnánk, akkor szavakat kéne átvágnunk. Mivel a deviáns sorok aránya ennyire magas (75%), a vers nem olvasható ütemhangsúlyosként.

Ahhoz, hogy ütemhangsúlyos, és ezáltal szimultán is legyen, a metrikus sorok aránya legalább 70% kellene, hogy legyen. Olyan nagy költők, mint József Attila és Nemes Nagy Ágnes pusztán időmértékesnek tartották ezt a verset, melyben a páratlan sorok két ionicus a minore verslábból, a páros sorok pedig egy ionicus a minore verslábból és egy anapesztusból (U U — ) épülnek fel.

Nemes Nagy Ágnes szerint Csokonai nem is szánta a verset szimultánnak, sőt, az alkalmazandó ritmust se döntötte el előre, hanem a vers írás közben alakult ilyenre: ütemhangsúlyosnak indult, aztán átváltódott antikos időmértékesre.

Vadai István A kétéltű költő című tanulmányában elmond egy másik okot is, amely miatt helytelen Csokonai versét ütemhangsúlyosnak (és szimultánnak) nevezni. Helytelen, mert Csokonai idején az ütemhangsúlyos verselésnek még nem volt rendszerezett elmélete.

Ez nem jelenti persze, hogy maga az ütemhangsúlyos verselés sem létezett: a régi magyar versben természetesen már a kezdetektől létezett ütemhangsúlyos verselés, melynek szótagszámai a 16. században szilárdultak meg. De a 16-17. századi metrikának nem volt jól leírt elmélete, ezért gyakori az is, hogy a sorok ellenállnak minden ütemezési kísérletnek, s inkább szótagszámláló verselésről beszélhetünk, mint ütemhangsúlyosról.

A felvilágosodás korában a költők elsősorban az időmértékes verselés szabályaira koncentráltak, s azt hitték, a nem időmértékes verset a rímek teszik verssé. Így aztán Csokonai nem foglalkozott, nem is foglalkozhatott a hangsúllyal, amelyet a későbbi verstan az ütem fő alkotóelemének tekint.

Az első alapos elméleti munkát az ütemhangsúlyos verselésről majd csak Arany János fogja megírni A magyar nemzeti versidomról című tanulmányában. Hiba lenne tehát az ütemhangsúlyos verselés később megalkotott fogalmát visszavetíteni Csokonai korára.

Csokonai szerette és használta mind az időmértékes, mind az általa „nem időmértékes rímesnek” nevezett verselést (ami nem feltétlenül ütemhangsúlyos), de nem ismerte, így nem is alkalmazhatta a szimultán verselést.

Az az egy szimultán versszak tehát, amely a Tartózkodó kérelemben megjelenik, csak a véletlen műve, nem tudatos törekvés eredménye, így nem helyes ezt a verset a szimultán verselés mintapéldájának nevezni.

Megjegyzem még, hogy mivel ez az irodalomtörténészi vélemény szembe megy a tankönyvi trenddel, nem biztos, hogy a magyartanárok elfogadják. Érdemes a tankönyv szerint felelni vagy dolgozatot írni, ugyanakkor jó tudnotok, hogy létezik ilyen vélemény is, és  érdemes a szimultán versről Csokonaitól függetlenül (is) fogalmat alkotni.

A mű zenei hatását a tiszta rímek még jobban felerősítik: nemcsak a magánhangzók, hanem a mássalhangzók is egybecsengenek (pl. bánt – tulipánt, tűz – elűz). Csokonai más költeményeiben is szinte csak ilyen csengő-bongó rímeket használt.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!