Hosszú fejlődés betetőzése ez a Csokonai-vers: a bajokkal, anyagi gonddal, betegséggel küszködő költő élete utolsó éveiben ebben a költeményben összefoglalta művészi törekvéseit, szintézist alkotott. Hiszen együtt látjuk a versben a rokokót és a népiességet, magyarossá vált a versforma és a szemlélet.

Hibátlan alkotás ez, amelyben csak csodálni tudjuk a zsánerképek humorát, a dévaj jókedvet, a tökéletes játékot, a friss elevenséget, a könnyedséget, a felszabadultságot. Mindezt kiérlelten, letisztultan hozta létre Csokonai, aki legbelsőbb lényéből fakadó vágyaknak és képességeknek adott teret ebben a műben.

Kétségtelenül hozzájárult a Szerelemdal ahhoz a képhez, amit az utókor kialakított Csokonairól. Hogy egyrészt éhenkórász csavargó volt, másrészt dévaj italozó. Mindkettőt alá lehet támasztani életrajzi adatokkal is és az életmű is igazolja, mégis túlságosan leegyszerűsíti a költőről alkotott képünket.

Nem igaz ugyanis, hogy Csokonai eltréfálta, eldévajkodta volna az életét – ehhez a tévhithez sajnos még Petőfi „Csokonai” című verse is hozzájárult. Legközelebbi barátai tagadják, hogy részeges ember lett volna: a költő valóban szerette a bort, de sohasem ivott sokat. A borozásból azt az állapotot kedvelte, mikor az ember oldódni kezd, a személyiség megszabadul korlátaitól.

A kortársak nemigen értékelték a költő olyan próbálkozásait, mint amilyen a Szerelemdal is. Kazinczy például érzéketlen maradt a vers értékeire, Kölcsey pedig épp azt ítélte el a műben, ami az igazi remeklés benne: vaskossága (népiessége), és mázolása (rokokója) miatt kritizálta (ekkor Csokonai már nem élt, így nem válaszolhatott a bírálatra). A Kölcsey által kifogásolt népies kifejezések (pl. kótog, danolásod, kotyogásod, csucsorodik, csak megintsem, elvisz a Szent Mihály lova stb.) harmonikusan illeszkednek a versbe, s épp legnagyobb vonzerejét adják.

Kölcsey és Kazinczy véleménye miatt kellett még egy nemzedék, hogy az utókor elismerje Csokonai tehetségét (Arany és Petőfi nemzedéke, akik már nagyra tartották költészetét).