Mindenekelőtt témájából, szóhasználatából – az olyan szavakból, mint pl. „kótog”, „csucsorodik”, „kuckó”, „danolásod”, „zsanám”, „galambocskám”, „Kincsem, violám, rubintom!” (ezeket a szavakat Csokonai emeli be a költészetbe) –, valamint tartalmából, a leírt szituációból. Hiszen szerelmi vallomásról van szó, csak épp nem egy lányhoz szól, hanem a csikóbőrös kulacshoz.

Erős ritmikája is a népiesség irányába hat: Csokonai ragrímet és páros rímet használ, amely egy zártabb rímforma.

Népies karaktere van a vers dallamának is: hiszen kétütemű nyolcas, magyaros ütemhangsúlyos verselésű, akárcsak népdalaink. Felhív és lezár, ami a felező ütemhangsúlyos verselésből adódik. 

Csokonainak volt bátorsága hozzá, hogy stilisztikailag, nyelvileg az alacsonyabb nyelvi rétegből merítsen: úgy is mondhatnánk, a kor „populáris irodalmából” is építkezett (dévaj, rusztikus, időnként trágár is tudott lenni). Összehasonlításképp Vörösmarty például, aki szintén írt bordalt, a magasabb, emelkedettebb nyelvi réteg felé tolta el a műfajt (Keserű pohár, A vén cigány). 

Volt a magyar folklórban egy tréfás rigmus, ami talán szintén ihletet adott Csokonainak: „Kívül szőrös, belül nedves, a legénynek igen kedves. Mi az?” A megoldás: csikóbőrös kulacs! 🙂 Persze, bizonyíték nincs rá, hogy a költő ismerte, vagy ebből merített, de teljesen nyilvánvaló, hogy ugyanez a párhuzam vonul végig a versen is.

Talán nem véletlen, hogy Csokonai életében ez volt a legnépszerűbb verse: a kéziratos énekeskönyveknek az egyik legkedveltebb darabja.

Maga a költő ódának nevezte a csikóbőrös kulacshoz írott versét – elképzelhető-e, hogy magasztosnak találta ezt a témát? Merthogy a már említett Kleist a maga művét fennkölt stílusban írta meg, Csokonai ezt a verset azonban vulgárisan (már maga a csikóbőrös kulacs is népiesebb a borosflaskánál, vagyis palacknál). 

A versben sok minden együtt van: kis rokokó képekből épül fel a lírai én epekedése kedvese, a csikóbőrös kulacs iránt, akit élete párjának nevez; a klasszicista esztétika törvénye is érvényesül, hiszen az indító ötletet, költői szerepét következetesen végigviszi; mindez összefonódik a népiességgel, a zsánerképek humorával. Valójában a rokokó és a népiesség összeötvözése a vers legszembetűnőbb jellegzetessége és értéke.

Az egész mű egy játék: friss, eleven, felszabadult. Hozzátartozik a fokozás is, a túlzás, a dolog túljátszása – a lírai én mindent túllicitál, túlfokoz: dicséretet, csúfolódást, széptevést, vallomást.

A rengeteg ismétlés és párhuzamos szerkesztés a vers dalszerűségét fokozza, de az érzelmek kifejezésének is ősi eszköze. A műnek fokozódó hangulati ereje van, de alaphangja a megbékélt vallomás.

A felvett szerepbe azért beleérzünk árnyalatnyi öniróniát is: Csokonai saját beteljesületlen, reménytelen szerelmeinek fájdalmát is kívánhatta oldani azzal, hogy a nőket csikóbőrös kulaccsal helyettesítette, s annak vallott szerelmet…

A vers 20 versszakból és 80 sorból áll. Első nagy szerkezeti egysége az 1-40. sor.

A bordal epiko-lírikus műfaj, tehát – epikus műhöz illően – van benne történet is, némi dramaturgia. Három pillére három szerelmi vallomás: az 1., a 10. és a 19. versszak. 

Az első versszakban 3. sorában hangzik el: „Érted halok, érted élek” – az első vallomás. Ami máskor komoly lenne, itt azonban csupa játék.     

   Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

Figyeljük meg a versindítást: „Drága kincsem, galambocskám”. Bármelyik szerelmi tárgyú népdal is kezdődhetne így. A költő meghitten, kedveskedve, népiesen, játékosan, nagy közvetlenséggel szólítja meg kedvesét – annál pikánsabb lesz, mikor a második sorban kiderül, hogy kedvese nem más, mint egy csikóbőrös kulacs.

Halmozza a kicsinyítőképzős alakokat (galambocskám, kulacsocskám), ami egyszerre népköltészeti és rokokós jellegzetesség is.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!