Az utolsó versszak az elsőhöz kapcsol vissza, mivel a reménytelenséget sugallja, sőt, halálvággyal teljesíti ki:

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.

A költő ismét megszólítja a Reményt, amivel keretet ad a versnek.

Elkeseredése halálvágyba csap át, amit az a sor fejez ki, mely szerint lelke égbe, teste földbe kívánkozik. A versszak első 12 sorában minden szó reménytelenséget, szomorúságot áraszt (keménység, kétség, hímtelen, kisűlt, kietlen, elhágy, eltemet). 

Itt, az utolsó strófában már nem külső veszteségekről, hanem belső folyamatokról olvasunk. Úgy érzi, ennyi veszteség után az élete értelmetlenné vált. Elidegenedett az emberi világtól, amely az ő számára üres, sivár, kietlen. Ezt a sivárságot, kietlenséget megint csak természeti képek érzékeltetik: a kifosztott táj képe olyan jelzők segítségével jelenítődik meg, mint hímetlen, kisült, kietlen.

Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.

Zaklatott lelkiállapotát fokozások sora fejezi ki: a „volt erőm elhágy” sor teste elerőtlenedését, elgyengülését, a „mező kisült” sor a föld pusztulását, „a nap éjre dült” kép a világ pusztulását jelenti.

Csokonai legszebb pillanataiban az érzékenység költője: feltűnnek nála a szentimentalizmus sablonjai (pl. az utolsó versszakot a szentimentalizmus „sírhalom-költészetének” fordulatai járják át), de némelyik kortársával ellentétben ő nem a költészet kedvéért szenvedett, hanem életnehézségeiből fakadó szenvedését lényegítette át költészetté. Az ő szenvedésének tehát hitele van, elhisszük neki, hogy a halált kívánja.

Ezután búcsút vesz mindattól, ami az életét széppé és emberivé tette, ami értelmet adott neki:

Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

Az utolsó négy sor maga a boldogság volna, ha a legutolsó sor nem mondana istenhozzádot mindannak, ami reménység, szépség, öröm, boldogság volt.

A felfokozott érzelmeket Csokonai sok-sok apró kép, erőteljes felkiáltások, megszólítások, rövid tőmondatok s hiányos mondatok használatával teszi érzékletessé, hangsúlyossá.

Kicsi képecskék sorával zár: trillák, képzetek, kedv, remények, Lillák. A nagybetűs, istenségszerű Reményből tehát az utolsó versszakban jelentéktelen, kisbetűssé lefokozott, köznapivá váló modern magányélmény lesz: „remények”.

A „Lillák” szó pedig már nemcsak Lillát jelenti, hanem minden leányt, minden szerelmet: azt kívánja, minden szerelem hagyja el őt, mert már nem képes a befogadásukra.

„Isten veletek” – írja, s tudjuk: az köszön el így, aki örökre elmegy. A költő arra készül, hogy örökre elhagyjon mindent és mindenkit.

A szerelemtől és az élettől is búcsúzik, s az egyetemessé növelt búcsú során elbocsátja a Reményt, végleg leszámol vele. Fájdalma, rezignációja a csillogó, játékos forma ellenére is átüt a sorokon. 

A vers megejtően szép. Nem fáradt, ernyedt, dekadens, bomló jellegű alkotás, hanem őszinte, tiszta érzések művészi kifejezése.

Nem a végzetes kétségbeesés benyomását teszi az olvasóra, mivel a csilingelő verszene, a virtuóz forma önálló életre kel és szembefordul a szavak jelentésével: úgy érezzük, a mű születése közben oldódott valamelyest a költő fájdalma. Miközben művészileg megformálta, kifejezte a lelkét gyötrő érzéseket, a művészet fölébe kerekedett a szomorúságnak, a gyászos mondanivalónak. A költő a játékos megformálással távolságot teremt önmaga és a leroskasztó érzés között, ezáltal humanizálja azt, megfosztja romboló hatalmától.

Csokonai úgy tudott reménykedni, mint senki más. Németh László szerint minél nagyobbat bukott, annál nagyobbat álmodott. Ahogy mást a kenyér, a víz és a levegő tart életben, Csokonai úgy élt a reménységből. De a remény amúgy is jelen van a felvilágosodás filozófiájában: megjelenik Voltaire-nél (kedves, allegorikus nőalakként), és Holbachnál is, mint az emberiség vigasztalója.