Az első versszak nemcsak megszólítja, hanem úgymond definiálja is a Reményt, bemutatja, hogy milyen:

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan

Mindjárt a vers elején egy ellentéttel találkozunk: az „égi” tünemény „földiekkel” játszik: vagyis szembeállítja a költő a két irányt, az égit és a földit.

A Remény olyan könnyen elillanó égi tünemény, amely az emberi világon túlmutató lénynek, istenségnek látszik, de valójában nem az.

Őhozzá fordul Csokonai, szinte fohászkodik hozzá, mintha istenség lenne (ugyanis a Remény a jó oldalon áll, jó hozzá fordulni, pozitív képzet társul hozzá). Olyan, mintha valamiféle társ lenne, akihez bajunkban fordulhatunk. 

Valójában azonban a Remény nem istenség, hanem a boldogtalan ember teremtménye, amely játszik az emberrel: csalfa, mert olyasmit ígér, ami végül nem teljesül, és vak, mert kiszámíthatatlan (a realitások nem mindig kedveznek, a lehetőségek nem mindig adottak a reményünk beteljesüléséhez). 

Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?

A Remény tehát egy megszemélyesített lelkiállapot, amely nevetve csábít, kétes kedvet támaszt: lénye, s amit tesz, csupa ellentmondás. Nagy hatalma van az ember felett: ki vagyunk neki szolgáltatva, hiszen könnyen csalódhatunk is reményeinkben.

Mindent azért adott, hogy legyen mit elvennie.

A Remény az embert szép szavakkal („sima szájjal”) kecsegteti, hitegeti: kissé úgy van leírva, mintha egy szépséges, kacér, flörtölő női alak lenne. Valamiféle természeti erőt sejtet benne Csokonai, ezen kívül nőnemű, feminin karakterű, női karakterű jelenség nála a Remény (Csokonainál a megszemélyesített fogalmak mindig női figurák, legyen az remény, magány, visszhang).

Van a versnek olyan értelmezése is, mely szerint maga Lilla a Remény. Könnyen lehet, hogy Csokonai több boldogságot élt meg korábbi szerelmeivel (pl. Rozáliával), Lilla mégis minden szerelemnél fontosabb volt számára: nem egyszerűen egy nő, hanem létszükséglet. Kicsit úgy, mint József Attilának a halál küszöbén Flóra.

Ezért elég különös, ahogy fohászkodik a Reményhez: sokkal több oka van kárhoztatni és elutasítani, ahogy arról a „Csak maradj magadnak!” sor is tanúskodik.

A Remény tehát kettős természetű: egyrészt biztat, kecsegtet, másrészt elhagy, megcsal.

Ezért a csalódott és kiábrándult lírai én két felkiáltásszerű kérdő mondatban ingerülten utasítja vissza a Remény újabb és újabb próbálkozásait, hogy bevegye magát a lelkébe. Hiszen tudja, hogy a remény csalóka dolog, s már annyira kétségbe van esve, hogy reménykedni sem akar (hogy többet ne kelljen csalódnia).

A második versszaktól kezdve a lélek örömeit és fájdalmait, a költő lelkivilágának változásait természeti képek közvetítik.

Az emberi érzésvilág egy kert képével van párhuzamba állítva, amely allegorikusan a lelket jelenti: az én „kertem” az én lelkem, életem, reménységem, vágyaim.

A természet változásai tehát lekövetik a lélek változásait, s ez több versszakon át tart: ahogy a kert, a természet virul, gazdagodik, majd pusztul, elhal, úgy gazdagodtak, majd haltak el a lírai én vágyai, reményei is.

A második versszakban tehát egy jól ismert rokokó képpel, a tavaszi virágoskert pompájával jellemzi azt az életszakaszát, amikor még boldog és bizakodó volt (a tavasz a boldogság, a szerelem az újjászületés szimbóluma):

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.

Csupa pozitív élményt sorakoztat fel (tele van pozitív töltésű szóval: kert, nárcisz, ültet, patak, friss meleg, rózsa, öröm, szív), s a reményteli, derűs, vidám hangulatot természeti képekkel, érzékszervi hatásokkal, a zeneiség eszközeivel éri el. Képei frissek, életöröm árad belőlük.

Szinte az egész 2. versszak rokokós hangulatú: számtalan kicsi természeti kép sorjázik. A költő olyan idillt tár elénk, mely egy kerten belül bontakozik ki: csörgedező patak, zöld lombú fák, virágok ezernyi színe, fűszeres illata, röpködő méhek zümmögése, viruló rózsák – mindent tavaszi pompájában és virágzásban látunk. Minden olyan telített ebben a strófában: tele van minden jóval, szinte érzékszerveinkkel érezzük azt a sok jót, a sok illatot.

Nagyon megragadó, szimbolikus értelmű kép a „Rám ezer virággal szórtad a tavaszt”, mely arra a sok-sok szép reményre utal, amivel Csokonai elindult. Akkoriban csupa ígéret volt az élete: bízott benne, hogy költői tervei megvalósulnak, szerelme beteljesül – ez a szerelem jelentette a csúcsot, boldogsága netovábbját:

Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Lilla szerelmének elnyerésével jut el a vers a hangulati tetőpontra. 

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!