Gazdag rokokó képekben, de itt-ott a népiesség jegyei is megmutatkoznak (egy-egy diákos nyelvi jelenség, szókapcsolat formájában).

Elsősorban azonban klasszicista stílusú: ezt abból is láthatjuk, hogy a megszemélyesített Remény allegorikus alakként, már-már egy ókori görög istennő képében jelenik meg, aki kegyetlenül játszik az emberekkel.

Tudjuk, hogy a klasszicizmus az antik kultúrát tekinti példaképének, továbbá a klasszicizmus jellemzője az időmértékes verselés, valamint hogy előírja a vers szigorú szerkesztését. Ha megfigyeljük, a versben a formai mívesség és a játékosság mögött ott van a kompozíció klasszicista fegyelme, végiggondoltsága.

Mi jelzi a Remény megszemélyesítését? Egyrészt nagy kezdőbetűvel van írva, tehát nevet ad neki Csokonai, másrészt emberi cselekvéseket kapcsol hozzá (nevet, kecsegtet), valamint emberi tulajdonságokat (vak, csalfa). És meg is szólítja őt, mintha ember lenne (pl. „Hagyj el, óh Reménység!”)

A klasszicizmus szabálya az is, hogy a világ harmonikus, tehát az érzelmeket egyensúlyban kell tartani.

Mivel a vers témája a szomorúság, a csalódottság, muszáj kiegyensúlyozni valamivel, ez az oka, hogy a súlyos téma játékos formában jelenik meg: így válik elviselhetőbbé. A vidám, játékos hangzású szavak (pl. nevetsz, kecsegtetsz, csepegtetsz, fürge, friss), és a sok magas magánhangzó által létrejövő játékos hangzás szolgál eszközül Csokonainak a vers érzelmi kiegyensúlyozására. 

A költemény témája a remény feladása. Az egykori idillt, örömet és a jelen sivárságát, szomorúságát állítja szembe egymással.

Csokonai a boldogságot és a boldogtalanságot is sejtelmesen, képekben beszéli el. Egyetlen konkrét veszteséget említ meg, s ez Lilla elvesztése: a szerelmi csalódás az, ami mindennél jobban fáj neki.

Lilla elvesztése objektív, külső veszteség, ezzel szemben a reménytelenség érzése szubjektív, belső állapot, amit nem minden tekintetben lehet megmagyarázni a külső eseményekkel. A szomorú sorsfordulat mögött nem csupán a szerelmi csalódás áll: mindenfajta reményt, magát a „Reményt” veszíti el a költő.

A vers műfaját többféleképpen is meghatározták, tartották ódának is, dalnak is, de a legtöbb elemző szerint elégia. Témája, hangulata elégikus, formai jegyei viszont ódára vallanak (de nem a tanító jellegű horatiusi, hanem a líraibb pindarosi ódából ered), panaszos-szerelmes trillái miatt pedig akár dal is lehetne.

Témája okán valóban tekinthető elégiának, hiszen csalódásról, reménytelenségről, halálvágyról, a szeretett lény elvesztéséről szól, ugyanakkor az elégiának műfaji követelménye, hogy a szomorúság és bánat kifejezése után a végén tartalmazzon valamilyen feloldást. A Reményhez nem tartalmaz ilyet: a befejező sorok tűnnek a legkeserűbbnek, hiszen a lírai én örökre búcsút vesz mindentől, ami örömet jelent a számára.

A vers záró sorait átható kilátástalanság azonban mégiscsak feloldódik: méghozzá a verszene által. A „bájoló, lágy trillák” sor és a ráfelelő „Lillák” rím könnyed, csilingelő zeneisége – vagyis egy stíluseszköz – hordozza azt a feloldást, amit az elégia műfaj megkövetel. 

A legjobb talán az, ha kevert műfajúnak vagy átmeneti műfajúnak, esetleg elégiko-ódának tekintjük a költeményt. 

Hangvétele ódai, helyenként himnikus, tehát emelkedett a hangnem, de a kedves, villódzóan játékos forma oldja a magasztos bánat által tett hatást. 

Most nézzük meg konkrétabban a vers értelmezését!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!