Az elemzés vázlata:

● Bevezetés (a vers születésének körülményei)
● A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
● Címértelmezés, témamegjelölés, a vers hangulata
● A vers formai jellemzői, szerkezete, verselése
● A vers műfaja, a hozzá kapcsolódó stílusirányzatok
● A vers értelmezése 

 

 

 

 

 

Ez a vers a Vajda Juliannához fűződő szerelem utolsó termése.

A verseiben Lillának becézett lánnyal Csokonai 1797-ben ismerkedett meg Komáromban, s kilenc hónapon át udvarolt neki. Lilla, aki egy kereskedő lánya volt, kedvezően fogadta a költő udvarlását, kölcsönös szerelem szövődött köztük.

Boldogságuk azonban nem tartott sokáig. Csokonainak nem volt biztos polgári állása, így házasodni sem tudott. Hogy szerelme kezét elnyerje, előbb megélhetéshez kellett jutnia, de hiába pályázott tanári állásra a keszthelyi Georgikonba, majd az új csurgói gimnáziumba, tervei kudarcba fulladtak. S amíg ő állás után járt, Lillát szülei férjhez adták egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz (1798 márciusában).

Ez a csalódás, szerelmének elvesztése végleg összezúzta Csokonai boldogságról szőtt reményeit. A szerelem elmúltával, mely időlegesen feledtette vele társadalmi kitaszítottságát, űzöttségét, költői kudarcait, meghiúsult vágyait, Csokonai végleg kihullott az álomvilágból, a „víg poéta” ábrándjai semmivé lettek.

A kiábrándulás, a komor valósággal való szembesülés fájdalmas, szomorú élménye új irányt szabott költészetének.

A vers születésének éve kérdéses: a legtöbb tankönyvben az 1803-as évet jelölik meg, holott majdnem biztos, hogy 1803 csak a kiadás éve.

A költeményt az a Márton József nyomtatta ki Bécsben, aki 1815-ben az Anakreoni dalokat is kiadta, s Csokonai 1803. február 18-án kapta kézhez a kinyomtatott művét. Elég valószínűtlen, hogy a vers ebben az évben keletkezett volna, így feltehetőleg 1803 a kiadás éve, a megírás pedig egy korábbi időpontban történt.

A Tartózkodó kérelem című vers elemzése kapcsán már említettük a Lilla-kötetet, amelybe Csokonai téma, hangulat szerint úgy rendezte el költeményeit, hogy egy szerelem történetévé álljanak össze. A 60 versből álló ciklus – melynek darabjai eredetileg nem íródtak mind Vajda Juliannához – 1805-ben jelent meg, s a legvégére, záró költeményként Csokonai A Reményhez című verset helyezte.

Ha végigolvassuk a verset, azt is megértjük, miért: a szerelmi történetnek ez a költemény a lezárása, a búcsú, mely az elszakadást fejezi ki mindattól, ami a költőt boldoggá tette, ami élete értelmét adta: jókedvtől, szerelmektől, sőt, a költészettől is.

Valójában azonban nem magától a költészettől vett búcsút, hiszen azután is írt verset, csupán a rokokó kecses-játékos világa és örömérzése halt ki költészetéből. Ezután kevesebb verset írt, de azok sokkal mélyebbek, tartalmasabbak: komolyan átélt, átérzett, megszenvedett alkotások.

Ezeknek az új típusú verseknek mintegy előfutára A Reményhez, amely érdekes hatást tesz az emberre: ugyanis formailag, ritmusában, dallamában játékos, tartalmában viszont egyáltalán nem az.

A teljes lemondást és a reménytelenséget, sőt, halálvágyat csengő-bongó, könnyed rímekkel fejezi ki, tehát a vers formavilágában még érvényesül a rokokó, de tartalmában már sokkal mélyebb: érzelmi-gondolati mondanivalója ellentétbe kerül a külső forma könnyedségével, ez adja a különös, kettős hatást.

Most olvassuk végig a verset!

 

A Reményhez

Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának     
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

 

A vers megszólítottja a nagy kezdőbetűvel írt Remény, amely így megszemélyesített fogalommá válik.

Mi is a remény? Egyfajta hangulat, bizakodás, amikor úgy érezzük, van lehetőségünk valamire, esélyt látunk valamire, s hisszük, hogy nem kell lemondanunk tervünk megvalósításáról.

Persze, a remény megléte nem garantálja a terv sikerét, tehát nem feltétlenül jelent reális esélyt, inkább csak azt, hogy valamiben bízunk: a csodában vagy valaki másban, aki talán hozzásegít ahhoz, amit szeretnénk; bízunk a véletlenben, a lehetőségben, a várakozásban, s aki vallásos, az Istenben bízik ilyenkor. 

A költő tehát megszólítja a Reményt, s akár egy párbeszéd is kialakulhatna a versben, mégsem így történik, mert a megszólított néma marad. Bár mindvégig jelen van, a Remény nem válaszol a költőnek, így maga a vers dialógus helyett egy fájdalmas monológ marad. Ám ez a lírai monológ olyan eleven, mintha párbeszéd lenne.

A költemény persze nem csupán a lírai én veszteségéről szól, hanem az emberi életről általában: azt fejezi ki, hogy minden boldogságot csalódás követ az életben.

Ennek megfelelően az alapérzés a műben a reménytelenség: ez teszi az alkotást érzelmileg és hangulatilag is nyugtalanná, idegesen vibrálóvá, feszültté. 

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!