Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz (verselemzés)
A 6. és a 7. versszakban újabb szemléletváltás következik: ismét igenlőleg rajzolja meg Csokonai a magány életérzését, ismét áldásait, jótéteményeit sorolja fel, emeli ki.
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
A Magánosság menedék azoknak, akik boldogtalanok, akiket a társadalom kivetett magából és akik sajnálják önmagukat (a „magán szomorkodó” önmagát sajnáló embert jelent).
Az ilyen embereknek a magány ad erőt, a magány biztatja, kíséri őket és ápolgatja lelküket. Mint egy szerető anya vagy mint egy kedves, jószívű asszony gondoskodik az elesettekről. Vagyis egy olyan nőalakot látunk, amilyen hiányzott Csokonai életéből: valaki, aki nem színlel, nem csapja be, nem árulja el, nem hűtlen hozzá, hanem vigasztalja, ha szomorú és osztozik örömeiben, amikor jó a kedve.
Egy álomvilágot teremt Csokonai magának ebben a versben, ahol boldog lehet, ahol szeretik, ahol megfáradt vándorként megnyugvást talál a magány istenasszonyának társaságában.
A „magát magával biztatod” sor tulajdonképpen nem más, mint önvigasztalás, amelyben érezhető valami lemondás is, hiszen a magányt nem kereste a költő, hanem elfogadta, mint kényszerű állapotot, s megpróbálta meglátni jó oldalait.
Nagyon fájdalmas a számára, hogy az emberek elhagyták, s fájdalmában önmagához beszél, önmagát biztatja. Ha a szomorú embernek nincs társa, aki megvigasztalná, akkor saját magát vigasztalja meg – a magány rákényszeríti erre, de segíti is ebben.
Sőt, ennél többet is ad: az erény és az ihlet forrása lesz. Csokonai tehát elkezdi méltatni a magány aktív adományait:
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Ez a testben levő kicsi lélek a magány által biztosított szellemi erő hatására kitör a testből és szétterjed, kozmikussá növekszik. Az embernek ez a végtelenbe terjedése, sugárzó erőközponttá válása a magány aktivitásának tetőfoka, és a versnek is egyik csúcspontja. Nem annyira 18. századi, hanem inkább már 19. századi gondolat.
Erőt adó, éltető forrás tehát a Magánosság. De nemcsak a bölcseket, hanem a művészeket, költőket is naggyá teszi a magányban rejlő szellemi energia:
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
A magány alkotó erővel bír: lehetőséget ad, hogy a művész, a költő elmélyüljön, belemerüljön az alkotótevékenységbe és kiteljesítse tehetségét.
A magány formálja az egyszerű költőt zsenivé, aki új dolgokat, eredeti dolgokat teremt, s amikor új művet hoz létre, alkot, olyankor istenül (hiszen a művészi teremtés olyan tevékenység, mint Istené, amikor a Földet teremtette, vagy az anyáé, amikor megszüli gyermekét). A költő is új életet teremt a műveivel, s mint a villám, úgy csap bele a mű (bár tudjuk Csokonairól, hogy nem csupán a tehetségére hagyatkozott, hanem tudós költő is volt: újra és újra átformálta, örökösen javítgatta műveit).
Itt tehát a magány teremtő erejével szembesülünk, amely a bölcsesség és a költészet bölcsője: a művész, a költő számára ugyanis a magány az ihletre ad lehetőséget. Ez egy hallatlanul újszerű gondolat, amely majd később a romantikában bontakozik ki.
Csokonai ezzel megelőzi korát: a zsenikultusz-felfogás ugyanis szemben áll a klasszicizmus merev, szabálykövető eszményével, a nagy példaképek utánzásának követelményével, s már a romantika művészetfelfogása felé mutat. A művészi szabadság, a semmiből világokat teremtő szellemi erő elsőként ebben a versben jelenik meg a magyar költészetben.
A legjobb orvosság a magányérzet ellen a magányban található szellemi erő kihasználása: vagyis a magány fájdalmát éppen a magány által biztosított nyugalom, szellemi aktivitás és ihlet oldja fel.
A megtiport költői önérzet is hangot kap, hiszen ő a semmiből teremt valami újat. Azt is mondhatjuk, hogy a magány önbizalmat ad a költőnek, mivel fölerősíti azt, ami jó benne.
(A művészi öntudat egyébként legelőször a világirodalomban Homérosz Odüsszeiájában jelenik meg Phémiosz, a dalnok alakjában, aki Odüsszeusz udvarában élt és a sok utánzó közt ő már önálló alkotónak vallotta magát, aki nem csak utánoz, hanem újat hoz létre – épp erre hivatkozva kéri a király kegyelmét, aki dühös rá, amiért a kérőknek is énekelt.)
Érdemes megjegyezni azt is, hogy Csokonai, amikor azt mondja, a poéta újat teremt, tulajdonképpen Kármán József oldalára áll Kazinczy ellenében, Kármán ugyanis az eredeti műveket szorgalmazta, Kazinczy pedig a fordításokat.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Hozzászólások
Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz (verselemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>