Egy másik nagyon fontos eszköz az ellentét, amely a vers szerkezeti egységei között feszül, s a fokozás eszközéül szolgál, amit igazán a vers végére érzékelünk.

A 11 strófát a költő három szerkezeti egységre osztja fel: az első 3 versszak tartozik az első, a következő 4 versszak a második, az utolsó 4 versszak pedig a harmadik szerkezeti egységbe.

Az első szerkezeti egység az 1-3. versszak: az első versszak a magány örömének kifejezése, a 2-3. strófa pedig azt meséli el, milyen a magány lakhelye, vagyis egy tájleírást kapunk.

A második szerkezeti egység a 4-7. versszak, ahol a természet leírását elmélkedés váltja fel. Eddig megismertük a magány lakhelyét, most a költő más oldalról is bemutatja ugyanazt a témát: a 4-5. strófa elmondja, milyen helyekről menekül a magány, s milyen emberek azok, akik nem ismerik és élvezni sem tudják értékeit. A 6-7. strófa ezután azt meséli el, milyen vigaszt jelent a magány a boldogtalanok számára (6. vsz.) és milyen teremtő erőt ad a művészeknek (7. vsz.).

A 4 versszaknyi elmélkedés után 4 versszaknyi vallomás következik a 8-11. strófában, mely a mű harmadik, utolsó szerkezeti egysége. A 8. versszak a költő és a magány kapcsolatát írja le, a 9. versszakban pedig – egy buktatókkal teli élet után – a jó, békés, szelíd halál képe jelenik meg. A 10-11. versszak témája már a végső magány, a halál dicsérete, várása és vágya.

Ellentétet találunk az első és utolsó strófa között is, amelyek szinte ugyanazokat a képeket jelenítik meg, de egészen más gondolati tartalommal. Míg az első versszak magánya még csak csendes, vigasztaló egyedüllét a természetben, az utolsó versszaké már halálvárás. Ezt a jelentésváltozást a közbezárt 10 strófa idézi elő.

Főleg a vers első és utolsó sorát érdemes megvizsgálni ebből a szempontból.

A vers első és utolsó sora ugyanaz: „Áldott Magánosság, jövel!” Tartalmilag azonban más jelentést hordoz a nyitó és a záró sor, és érzelmi töltetük is másmilyen. A közbeeső 10 versszak ezt a jelentésváltozást kíséri végig: a folyamatot, ahogy a költő az eszmélkedés-elmélkedés során eljut az első sortól az utolsó sorig.

Az első sorban Csokonai megszólítja s hívja a Magánosságot, arra kéri, hogy ne hagyja el őt úgy, ahogy az emberek:

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
     Álmodba most is engemet;
     Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
     Ringasd öledbe lelkemet!

Ez egy paradox helyzet, teljes ellentmondás, hiszen a magány azt jelenti, hogy az ember egyedül van. Mégis Csokonai úgy szólítja meg a magányt, mintha egy társ lenne: egyfajta vigaszként fedezi fel a magányt, s ezzel oldja fel az elmagányosodás fájdalmát. Örül, hogy rátalált erre a társra:

Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.

A helységnév – Kisasszond – szerepeltetésével az örök, általános téma személyessé és konkréttá válik. Érezzük, hogy akkor, ott lesz élménnyé az a tartalom, amit a vers hordoz.

Természetesen Csokonai azért emelhette versébe ezt a helységnevet, mert nosztalgikus hangzása van – az nem elég, hogy kedves tájék volt, s ő épp ott időzött; kellett hozzá az is, hogy véletlenül ennek a kedves tájéknak Kisasszond volt a neve. Ez a szó ugyanis már önmagában is poézis. (Érdekesség, hogy a Kisasszond szó végén a „d” betű kicsinyítő képző volt, vagyis a szó „kisasszonykát” jelent.)

Nem véletlen tehát, hogy erről a helyről úgy tartja Csokonai: poétának való. A következő két strófát pedig e hely leírásának szenteli.

Olyan gyönyörűen, varázslatosan festi le a tájat, hogy rabul ejti az olvasót: valósággal ontja a romlatlan szépséget árasztó képeket. Ahogy leírja az erdőt, az már szinte nem is festmény vagy állókép, hanem film, mozgókép: átmenet a természetfotó és a látomás között.

Itt a magános vőlgybe és cserében
     Megfrisselő árnyék fedez,
     A csonka gyertyányok mohos tövében
     A tiszta forrás csergedez.
     Két hegy között a tónak és pataknak
     Nimfái kákasátorokba laknak;
     S csak akkor úsznak ők elő,
     Ha erre bőlcs s poéta jő.

A leírt táj nemcsak gyönyörű, de mély filozófiai mondanivalót is hordoz:

Csak az érzékeny, művelt emberek, a szépségre fogékony bölcsek és poéták veszik észre az élet csodáit: a nimfákkal csak ők találkozhatnak. Ezzel gyakorlatilag azt fejezi ki a költő, hogy a kultúra, a művészetek (s köztük az irodalom) micsoda ajándékot adnak a szellemi értéket kereső emberek számára.

A művelt embert Csokonai a többiek fölé emeli annak hangsúlyozásával, hogy csak ők méltók rá, hogy meglássák a nimfákat, ezért az élet csak nekik értelmes és tartalmas (ez a gondolat klasszicista szemléletet mutat).

Az ókori görög-római mitológiára való visszautalás szintén klasszicista vonás a versben: a nimfák a természetben élnek, többnyire a szépséget, jóságot, ártatlanságot testesítik meg, és csak a jó embereknek jelennek meg (akik tisztelik őket, a természetet és egymást is), a gonoszok számára láthatatlanok maradnak.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!