Csokonai magányfelfogása Rousseau szemléletét tükrözi: az ember azért keresi a magányt, hogy megtalálja benne azt, amit a társas élet nem képes nyújtani. Csak az egyedüllét véd meg a társadalmi igazságtalanságtól, menedék a szomorú ember számára, és biztos erkölcsi fogódzót kínál, hiszen távol tart a zajtól, könyökléstől, bűntől.

A jobbak, nemes lelkűek, érzékenyebbek szoktak visszavonulni a világtól, a magánynak van tehát afféle morális vetülete is, legalábbis az európai kultúrában. Az is tény, hogy a szentimentalizmus irodalmában valóságos kultusza volt az emberektől való elrejtőzésnek, a magánynak.

A vers műfaja elégiko-óda, mivel az óda és az elégia tulajdonságait is magában hordozza. Hangulatilag inkább elégikus, viszont értelmezhető a magányhoz írott ódaként is.

Hangvétele szomorú, elvágyódó, melankolikus. Magába forduló, a halált váró lírai énnel találkozunk.

Ugyanakkor van a versben valami himnikus is: úgy szólítja meg a Magánosságot, mintha egy istenséget szólítana meg („ó, kedves istenasszony!”, „Áldott Magánosság!”), méghozzá női istenséget (a segítő istenségek általában női természetűek a magyar irodalomban). Könyörgésszerű, imaszerű beszédet intéz a Magánossághoz.

A vers szentimentalista stílusban íródott. Jelen van benne a korabeli, szentimentalista líra teljes motívumkincse: menedék, könny, sír, természet, holdvilág, a hűség utáni vágy és a nyüzsgő világ elítélése. Az érezhető melankólia, a boldogság utáni vágy, a magány motívuma (amely köré épül a vers) és a természet szeretete is szentimentalista stílusjegyek.

Persze, találunk klasszicista vonásokat is (ilyen pl. az időmértékes verselés), s ott van benne az egész európai rousseauizmus – a társadalomból való kiábrándulás és a természet iránti rajongás – egyetemes megfogalmazása is, szóanyagában pedig megjelenik a késő rokokó világa, ugyanakkor az egész vers amolyan vízválasztó, ami már áthajlik a romantikába.

Csokonai egy jellegzetesen 18. századi versmodellt használ, de a klasszicizmustól egyre jobban távolodva a romantika érzésvilágához és kifejezésmódjához közelít.

Vagyis az európai líra nagy korszakhatárán született alkotás A Magánossághoz, amely 1798 tavaszán a korszak egyik legnépszerűbb lírai darabjává vált. Ebben a határsávban kezdődött el az, amit a líra mai fogalmának nevezünk.

Csokonai nagy művészettel dolgozta ki a vers strófaszerkezetét. 11 és 8 szótagos sorok váltják egymást nyolc alkalommal, a következő sorrendben: 11-8-11-8-11-11-8-8. Az azonos szótagszámú sorok rímelnek. Az első négy sorban keresztrímeket, a második négy sorban páros rímeket találunk: abab ccdd.

A sok rím dallamossá teszi a verset, szinte csilingelnek a sorvégek. Ez némileg ellentétben áll a vers tartalmával, hiszen a csengő rímek boldogságot fejeznek ki, miközben hangulatilag s témáját tekintve a költemény melankolikus (ugyanezt az ellentétet látjuk tartalom és forma között A Reményhez című versben, ahol talán még hangsúlyosabb ez az ellentét).

Versformája ötös és négyes jambus.

Ez azért érdekes, mert a jambus még nem honosodott meg akkor a magyar irodalomban: más, klasszikus versmértékeket (pl. hexametert, disztichont) már régóta használtak, a rímes időmértékes verselés viszont alig kipróbált, vadonatúj forma volt.

Csokonai számos költő-kortársa – mint Dayka Gábor vagy Ányos Pál – küszködött is a jambussal rendesen: jambusban írt verseik döcögősek, göcsörtösek, néha egyenesen érthetetlenek. Csokonai verse ehhez képest a mai napig csodálatosan simának, folyékonynak, természetesnek hat, annyira, hogy nem is tudatosodik bennünk, micsoda bravúrt hajtott végre.

A vers költői eszközei közül a megszemélyesítés a legfontosabb, hiszen már maga a cím is egy megszemélyesítés: a magányossághoz beszél, neki ír, mint egy személynek.

Ez a megszemélyesítés végigvonul a versen, ezáltal allegóriává teljesedik ki, ugyanakkor nem fogható fel egységes allegorikus szerkezetként, hiszen csak néha jelenik meg a Magánosság más képben, sejtelmes hatást keltve. A versben megjelenő allegóriák az anya / szerető (1. és 11. vsz.), a nimfa (3. vsz.), a vándor (4. vsz.) és az istenasszony (8. vsz.). A többi versszakban nem jelenik meg a Magánosság megszemélyesített alakként (vagyis a fogalom szintjén marad).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!