Az elemzés vázlata:

● Általános jellemzők (a vers születésének körülményei)
● A vers szövege (olvassuk végig!)
● Eszmei háttér (francia felvilágosodás, Rousseau)
● Címmagyarázat
● Formai-szerkezeti jellemzők (tagolás)
● Műfaj, versforma
● Költői eszközök (sententia, pictura)
● Versindítás (az első sorok értelmezése)
● A vers értelmezése sorról sorra végighaladva
● A verszárlat értelmezése
● Befejezés (a vers kapcsolata a költő életével)

Az estve egy korai Csokonai-vers, amely eredetileg iskolai dolgozatnak készült: első változata 1789-ben íródott, s ekkor még egyszerű tájvers volt, melyet Csokonai házi feladat gyanánt írt a debreceni kollégium diákjaként.

(A diákok a poéta szakon versírást is kaptak feladatul: egy téma megverselését, egy évszak, egy táj vagy egy szép gondolat ritmusba, rímekbe helyezését. Az estve „érzelmes tájrajzként” szerepelt abban a zöld kódexben, amelybe Csokonai ezeket a házi feladatként írt verseit jegyezte le).

Később ezeket a verseket átdolgozta, átírta, élményeinek és aktuális gondolkodásmódjának megfelelően; két nagy verse is kinőtt iskolai feladataiból: Az estve és a Konstancinápoly. 1794-ben a már meglevő tájleíró részeket kiegészítette bölcseleti, gondolati részekkel, így lett Az estve természetleírásból olyan gondolati mű, amely a felvilágosodás egyik fő irányvonalát képviseli.

Most olvassuk végig a verset!

Az estve

     A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. –
     Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?…míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
     Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
     Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
     Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
     Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Tudjuk, hogy Csokonai olvasta és szerette a francia felvilágosodás szerzőit – ezt szemére is vetették, amikor összerúgta a port tanáraival a debreceni kollégiumban –, és kötelességének érezte, hogy azokat a gondolatokat, amelyeket ezek a szerzők esszékben, tanulmányokban vagy más szépirodalmi műfajokban írtak le, ő versben is megfogalmazza. Így vannak versei, amelyekben a francia felvilágosodás eszméi szólalnak meg.

Az estve c. versében konkrétan Jean Jacques Rousseau gondolatai köszönnek vissza: ő mondta, hogy „vissza a természethez!” és kárhoztatta a magántulajdont, mint az emberi társadalom megrontóját – ezek a gondolatok mind felbukkannak Csokonainál.

A svájci francia születésű Jean Jacques Rousseau (russzó, 1712-1778) érzékeny lelkű ember volt, egy svájci órásmester szegény sorsú fia, aki kamaszkorától fogva sokat hányódott ide-oda, így legalapvetőbb élménye a társadalmi igazságtalanság volt.

Nem volt annyira művelt, mint a kor többi felvilágosult gondolkodója (pl. Montesquieu, Voltaire vagy Diderot), de ami könyvet tudott, elolvasott, és ifjúkorától fejlesztette írói stílusát, hogy kifejezhesse a lelkében kavargó eszméket.

Nemcsak filozófus és író volt, hanem zenész is: a korban sokan jobban ismerték dalait, menüettjeit, mint elméleteit és irodalmi műveit – időnként maga is zeneszerzőnek vallotta magát. Mégis gondolkodóként lett halhatatlan, hiszen nemzedékek gondolkodásmódját befolyásolta, de íróként is az európai széppróza egyik nagy alakja – zeneszerzőként viszont csak egy volt a jók közül.

Az önfegyelmet követelő klasszicizmus tombolása közepette Rousseau a szív jogait követelte: áradó érzelmesség, kitárulkozás, szenvedélyek ábrázolása, álmodozás, vágyakozás, fájdalom jellemzi irodalmi alkotásait (mint pl. az Új Héloise c. levélregény) – jóval azelőtt, hogy a szentimentalizmus vagy a romantika szavakat kitalálták volna. Valójában mindkét stílusirány vele kezdődött el.

Egyik legjellemzőbb vonása, hogy a körzővel és vonalzóval tervezett parkok divatja idején a vadonba, a civilizációtól érintetlen természetbe akart kimenekülni. Úgy véli, az eredendően szabadnak és egyenlőnek születő ember az ősállapotban volt igazán boldog, amikor még nem volt magántulajdon.

Voltaire mellett – aki a józan észt istenítette, és akivel gyanakodva tekintettek egymásra, időnként pedig sértően beszéltek egymásról, tehát gyakorlatilag ellenfelek voltak – ő tett legtöbbet az elavult feudális világkép szétrombolásáért. Mindketten a nagy francia forradalom szellemi előfutárainak tekinthetők.

Tehát Az estve c. vers nem más, mint részben természetleírás, részben pedig társadalombírálat, ily módon az egyik fele szépséges és idilli – jól visszaadva a természet romlatlanságát –, a másik fele keserű és panaszos – hiszen a költő a romlottságot látja maga körül a társadalomban.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!