Másnap reggel monna Giovanna egy másik hölggyel sétára ment, mintegy véletlenül Federigo háza felé, és kihívatta a férfit, aki épp kertjében dolgozgatott, mivel nem volt madarászásra alkalmas idő.

Federigo nagyon örült, mikor hallotta, hogy monna Giovanna hívatja a kapuhoz. A hölgy azzal az ürüggyel, hogy kárpótolni szeretné Federigót, aki iránta való nagy szerelmében mindenét elveszítette, megbeszélte a férfival, hogy ő és barátnője ott maradnak Federigónál ebédre. A Federigo számára felkínált „kárpótlás” tehát az volt, hogy megvendégelheti szíve hölgyét.

Federigo válaszul elmondta, hogy monna Giovanna látogatása nagyobb öröm neki, mint az lenne, ha egész vagyonát visszanyerné, ámbár sajnos szegény házigazdához akar betérni a hölgy.

De azért bevezette a házba, leültette a kertben, és mellé rendelte jobbágyának a feleségét, hogy szórakoztassa, amíg ő gondoskodik ebédről.

Kutyaszorítóba került azonban, mert semmit sem talált, amit feltálalhatna a két hölgynek ebédre. Pénze sem volt, se olyan holmija, amit zálogba csaphatott volna. Ahhoz pedig büszke volt, hogy saját jobbágyától kérjen segítséget.

Ekkor eszébe jutott a sólyom, amely elég kövér ahhoz, hogy méltó eledel legyen a hölgyeknek. Habozás nélkül kitekerte a sólyom nyakát és odaadta a madarat egy cselédlánynak, hogy kopassza meg, húzza nyársra és készítse el ebédre.

Amikor elkészült a terített asztal, Federigo leültette mellé a hölgyeket, akik megették a sólymot, anélkül, hogy tudták volna, mit esznek. Ebéd után kicsit beszélgettek, és akkor monna Giovanna elérkezettnek látta az időt, hogy elkérje Federigo sólymát a fia számára.

Elmondta, hogy közös múltjukat tekintve tudja, milyen vakmerőség ez a kérés, de a szülői szeretet készteti rá, melynek erejét Federigo nem ismerheti, mivel nincsenek gyerekei. Nem a férfi szerelmére akar apellálni, hanem arra kéri őt, hogy emberségből, nagylelkűségből ajándékozza oda nagybeteg fiának a sólymot, akinek talán megmenthetné az életét ezzel az ajándékkal.

Federigo sírva fakadt, mert tudta, hogy nem adhatja oda a sólymot, hiszen épp most ették meg a hölgyek ebédre.

Monna Giovanna először azt hitte, azért sír, mert fáj neki megválni a sólyomtól, de a férfi elmagyarázta, hogy épp most ették meg a sólymot. Azért tálalta fel monna Giovannának, mert a lehető legjobb étellel akarta megvendégelni, és a sólyom volt az egyetlen, amely a hölgyhöz méltó eledelnek tűnt.

Federigo elmondta, hogy azt hitte, a legjobban használja fel a madarat… Most azért sír, mert fáj neki, hogy nem tud segíteni monna Giovannának, nem teljesítheti a kérését. Végül előhozatta a sólyom tollait, karmait és csőrét bizonyítékul.

A hölgy megszidta Federigót, amiért ilyen kiváló madarat levágott, de közben magában felmagasztalta a férfi nemeslelkűségét. Ezután csüggedten hazament a fiához, akinek nem tudja elvinni a sólymot.

Akár bánatában, hogy nem kapta meg a sólymot, akár a betegség miatt, de a fiú néhány nap múlva meghalt.

Monna Givonna gyászolta, de egy idő után bátyjai nógatni kezdték, hogy menjen újra férjhez, mivel még fiatal és dúsgazdag is. Ennek a nyomásnak engedve döntötte el a hölgy, hogy újra férjhez megy, bár szívesebben maradt volna özvegy.

Eszébe jutott Federigo nagylelkűsége, és azt mondta a bátyjainak, csak akkor megy férjhez, ha Federigo degli Alberighi lehet a férje. A bátyjai kicsúfolták, amiért egy szegény emberhez akar feleségül menni, de monna Giovanna azt felelte nekik, ő inkább akar „férfit vagyon nélkül, mint vagyont férfi nélkül”.

A hölgy bátyjai értettek a szóból, és mivel Federigót derék embernek ismerték, szegénysége ellenére hozzáadták monna Giovannát.

Így nyerte el Federigo az asszonyt, akit olyan forrón szeretett, és még vagyont is kapott mellé. Most, hogy újra gazdag lett, már nem tékozolta a pénzét, hanem boldogan élt feleségével, míg meg nem halt.

A történet tehát jól végződik, de ebben a novellában nem ez a fontos. Ami fontos benne, az a szereplők jelleme: milyen ember Federigo, milyen ember Giovanna, melyikük hogyan él, hogyan lehet boldog valaki, és mi a boldogságnak az ára.

Monna Giovannáról mindenekelőtt az derül ki, hogy hűséges feleség és szerető anya, aki nem engedi magát elcsábítani és belevinni a hűtlenségbe, házasságtörésbe: tehát úgy él, ahogyan kell.

Federigo ezzel szemben egy férjes asszonyt ostromol, ami a korabeli társadalom értékrendje szerint helytelen, tehát ő nem úgy él, ahogy kellene, ráadásul a vagyonát is elpazarolja mulatságokra, értelmetlen dolgokra és elszegényedik.

Látható tehát, hogy Federigo elrontotta az életét, de szerelme monna Giovanna iránt, aki miatt hiába szórta a pénzt, és aki miatt elszegényedett, változatlan. És változatlanul viszonzatlan is. Másik szenvedélye pedig a sólyom.

Végül is azt lehet mondani, hogy Federigót és monna Giovannát a gyermek hozza össze, akiről nem tudjuk meg, hogy bánatában halt-e meg, amiért nem kapta meg a sólymot, vagy a betegség végzett vele. Ám Boccaccio azt sejteti, hogy a kisfiú halála Federigo hibájából következett be, aki „előbb” adta oda a sólymot, mint ahogy Giovanna kérte volna.

Logikusan az következne ebből, hogy az asszony végleg hátat fordítson a férfinak, aki korábbi vétkei mellé immár kisfia halálában is bűnrészes. De monna Giovanna nem azt teszi, amit várnánk: bátyjai figyelmeztetése ellenére férjhez megy régi hódolójához.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!