A sólyom feláldozása (5. nap 9. novella) – történet + elemzés

Ez a történet a Dekameron egyik leghíresebb novellája. A címet természetesen nem Boccaccio adta a műnek, cím helyett ő címközleményt írt: egy rövid tartalmi összefoglalót a novella elejére.

Ebből a tartalmi összefoglalóból az egész cselekmény kiderül, a történet vége is. Miért árulja el a szerző már a tartalmi kivonatban, hogy mi lesz a történet vége? Azért, mert ezzel is fel akarja hívni a figyelmünket arra, hogy nem a cselekmény, és nem is a végkifejlet a fontos, hanem valami más.

Az 5. napon kilencedikként elhangzó novellát az 5. nap királynője, Fiammetta meséli el. A nap témája olyan szerelmesek története, akik nehéz megpróbáltatások után nyerték el a boldogságot.

Fiammetta először utal a korábban elhangzott novellára, melyhez kicsit hasonlítani fog az ő története, aztán ismerteti a történet célját is: a jelenlevő hölgyek megérthetik belőle, milyen hatalmuk van a férfiak szíve felett, és megtanulhatják azt is, hogy kezüket jutalomként adják oda a megfelelő alkalommal az arra méltó férfinak, ahelyett, hogy a vak szerencsére bíznák magukat a párválasztáskor. Jellegzetesen „reneszánsz vonás” ez a figyelmeztetés.

Mielőtt belekezdene a mesélésbe, Fiammetta elmondja, hogy a történetet egy Firenzében élő, tiszteletreméltó, tekintélyes embertől, bizonyos Coppo di Borghese Domenichi nevű férfitól hallotta, aki öreg napjait azzal tette kellemessé, hogy szomszédainak és másoknak régmúlt dolgokról mesélt. Ez tehát az ő egyik története.

Ezzel a Coppo di Borghese Domenichire való hivatkozással egy újabb keretet kap a történet, hiszen valaki meséli azt, amit valaki neki mesélt. A kettős keretnek az a célja, hogy a történet hitelességét alátámassza: forrásának megnevezésével Fiammetta azt hangsúlyozza, hogy ez igaz történet, bár annyira régi, hogy ellenőrizni már nem lehet.

A történet szerint élt valamikor Firenzében egy Federigo Alberighi nevű ifjú, aki kitűnően értett a fegyverforgatáshoz és a lovagi játékokhoz, ebben nem akadt párja egész Toscanában.

Egyszer Federigo beleszeretett egy monna Giovanna nevű nemes hölgybe, aki a maga korában a legszebb firenzei hölgy volt. Az ifjú úgy próbálta felhívni magára a hölgy figyelmét, hogy szüntelenül vitézi tornákra járt, dáridókat csapott és ajándékokat osztogatott: egyszóval két kézzel szórta a pénzt.

Az eredmény az lett, hogy anyagilag tönkrement, a hölgy azonban, aki férjes asszony volt, és nemcsak szép, hanem erényes is, rá se hederített Federigóra.

Federigónak semmi egyebe nem maradt, csak egy kis birtoka Campiban és egy remek sólyma. A birtok jövedelméből csak szűkösen tudott megélni, városi életmódját se tudta fenntartani, így kénytelen volt leköltözni a birtokra, ahol minden öröme az volt, hogy madarászott.

Egy nap monna Giovanna férje megbetegedett, és érezte, hogy halálán van, ezért végrendeletben mindent gyermekükre, egy immár nagyocska fiúra hagyott. Azt is elrendelte, hogy ha a fia örökös nélkül halna meg, akkor szerető felesége, monna Giovanna örökölje a nagy vagyont. Ezután meghalt.

Amikor monna Giovanna özvegyen maradt, nyár eleje volt, így kiment a fiával egyik birtokára nyaralni, amely épp Federigo birtokának szomszédságában volt. Így történt, hogy monna Giovanna fia és Federigo összebarátkoztak egymással.

A hölgy persze továbbra sem méltatta figyelemre Federigót, annak ellenére, hogy már özvegy, tehát elvileg fogadhatta volna az udvarlását. Csakhogy monna Giovanna nem volt szerelmes Federigóba, ráadásul Federigo el is szegényedett közben. Tehát csak a gyerek kezdett el barátkozni a férfival és játszani Federigo madarával és kutyáival.

A fiúnak nagyon megtetszett Federigo sólyma, és szerette volna tőle elkérni, de nem merte, mert látta, mennyire szereti a férfi a sólymot.

Telt-múlt az idő, egyszer csak a fiúcska megbetegedett. Monna Giovanna nagyon féltette, éjjel-nappal ápolta, kérdezgette, mit kíván. A fiú egyszer azt felelte, ha megkaphatná Federigo sólymát, annyira örülne neki, hogy biztosan meggyógyulna.

A hölgy törte a fejét, mit tegyen. Tudta, hogy Federigo régen szerette őt, és ő nem viszonozta ezt a szerelmet, akkor most hogy kérhetné el tőle a sólymot, amelyet a világ legjobb sólymának tartanak, és amelyen kívül a férfinak semmi egyebe nincsen. Ugyanakkor monna Giovanna biztosra vette, hogy ha kéri, akkor megkapja a sólymot, csak éppen nem volt képe elkérni…

Fiát azonban annyira szerette, hogy végül úgy döntött, lesz ami lesz, elhozza neki a madarat.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!