A Dekameron

Boccaccio főműve a Dekameron (=tíz nap), amely 100 novellát tartalmazó, jól szerkesztett novellagyűjtemény. 1348-53 között írta.

A novella (az olasz „nova, novus” =újdonság szóból ered) tömören előadott, rövid terjedelmű prózai elbeszélés, amely gyakran sorsdöntő fordulatra épül és csattanóval zárul. Története viszonylag szűkre szabott: kevés helyszínen játszódik, rövid idő alatt és kevés szereplőt mozgat (cselekménye egyenes vonalú: csak adott személyre vagy eseményre szorítkozik).

Általában valamilyen újdonságot, érdekességet tartalmaz (az olasz „novella” szó jelentése újdonság, érdekes hír, különös történet).

A Dekameron egy novellafüzér, tehát különálló novellákból áll, amelyek nagyon sokfélék, de formailag egybetartoznak, mert van egy kerettörténet, amely összefűzi őket és amely a novellák között is folytatódik.

Van tehát egy kerettörténet (egy bevezető és egy záró novella), mely az 1348-as nagy pestisjárvány idején játszódik. 10 fiatal (7 hölgy és 3 fiatalember) a firenzei Santa María Novella templomban találkozik, s megbeszéli, hogy elmenekül a pestis elől egy vidéki kertes villába, ahol azzal múlatják az időt, hogy 10 napon keresztül napi egy-egy történetet elmesélnek (tehát 10 napig 10 ember mond napi 1 mesét, így naponta 10 történet hangzik el, 10 nap alatt 100 történet).

De nem vaktában mesélték el, hanem minden napnak van egy királya vagy királynője, aki levezényli az adott nap történetmondását. Az adott nap történeteinek egy előre megadott témáról kell szólniuk, amelyet az adott nap királya vagy királynője jelöl ki.

A történetek nagyrészt szerelemről, erotikáról, jókedvről, humorról szólnak, és Boccaccio korában közismertek voltak (az író tehát hozott anyagból dolgozott).

Boccaccio igen sokféle mintát használt. Forrásai között voltak pl. az Ezeregyéjszaka egzotikus meséi, a középkori erkölcsi példázatok, az élőszóban terjedő korabeli anekdoták, és az ún. fabliau, amely francia verses elbeszélés volt sok erotikával és nyers, vaskos humorral.

A Dekameron novellái szerkezetük szempontjából két csoportra bonthatók:

● hosszabb, zsúfolt cselekményű elbeszélések, amelyek gyakran keleties környezetben játszódnak (ezek az anekdota műfaj jellemzőit hordozzák)

● fordulatos, rövid történetek, amelyek csak néhány eseménymozzanatra épülnek (ez utóbbiak a példázatok hatását mutatják).

Boccaccio mint humanista szerző világképében az élet minél örömtelibb és ésszerűbb kihasználása a legfontosabb. A kor sajátos erkölcseit jókedvűen, humorosan mutatja be.

A legtöbb novella városi-polgári közegben játszódik, szereplői kereskedők, jogászok, orvosok, de ugyanúgy jelen vannak az uralkodók és lovagok, a szegény, babonás parasztok és a szerzetesek, papok is.

Boccaccio többnyire élethű és hiteles embertípusokat mutat be: vannak szent életű és parázna szerzetesek, vannak erkölcsös és kikapós asszonyok, vannak okos egy együgyű mesterek stb.

A novelláknak nincs címük, hanem mindegyik előtt egy címközlemény (ún. argumentum) olvasható, amelyben az író röviden összefoglalja az adott elbeszélés történetét. Az egyes novellák között összekötő szövegek vagy történetek találhatók.

Az elbeszélés stílusa közvetlen, hangneme humoros, itt-ott ironikus, szatirikus, esetenként érzelmes. Boccaccio az élőbeszéd természetességét igyekszik visszaadni, hiszen a könyv alaphelyzete szerint a szereplők egy valós hallgatóságnak beszélnek, és ennek a légkörét teremti meg az író.

A helyenként szatirikus hangnem abból ered, hogy a középkor szokásait a reneszánsz ember szemével mulatságosnak látja. Például a pokoltól való félelmet, amely a reneszánsz embernél már nincs meg, és a bűnök megítélése is más, mint pl. Danténál.

A Dekameron sikerének titka az, hogy nem tanítani, hanem szórakoztatni akar. Cselekménye fordulatos, és egy új, világias erkölcsi felfogást népszerűsít.

Például az író kifigurázza a vén, babonás, együgyű férjeket. De nem tiszteli a papokat sem: szerinte éppen ők a legmohóbbak a testi élvezetek hajszolásában. Elítéli a fösvénységet, a kapzsiságot is: szerinte a gazdagságnak akkor van értelme, ha a pénzt az élet élvezetére fordítjuk.

A reneszánsz ember számára a szerelem szabad és őszinte érzelem, és olyan örömforrás, amely nem tűri a kötöttségeket.

Boccaccio volt az első nagy „feminista” szerző is: nála joguk van a nőknek ugyanúgy élni, mint a férfiaknak (ez azt jelenti, hogy a nőknek is ugyanúgy joguk van megcsalni a férjüket, ahogy a férfiak is megcsalják a feleségüket). Boccaccio szerint a nők is éljenek ezzel a joggal.

Egyáltalán nem háborítja fel az olyan hűtlenkedés, amelyet egy érdekházasságban követnek el, hiszen nem szerelemből választott társat csal meg az illető.

Az egyik legjelentősebb az 5. nap 9. novellája. Megismerhető belőle a reneszánsz ember szerelemről való gondolkodása: „inkább akarok férfit vagyon nélkül, mint vagyont férfi nélkül”. Azaz nem a vagyonért akarnak házasodni.

Az ész, a találékonyság szerepe is meghatározó a műben: ha valaki okos, jó helyzetfelismerő, azt elismerik. Boccaccio nagyra értékeli a furfangot, hősei gyakran egy találó szóval vagy tréfás ötlettel szabadulnak ki szorult helyzetükből.

Egyik élelmes szereplője pl. egy Frater Cipolla (=hagyma) nevű apró, vörös hajú, ravasz kolduló barát, pap, aki ügyesen feltalálja magát. (Thomas Mann is innen vette a nevet.)

Boccaccio egyébként saját hűtlen kedvesét is beleírja a Dekameronba. Novellagyűjteménye az egyik legnépszerűbb mű lesz a reneszánsz irodalomban, Shakespeare is ismerte.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!