A beszédaktus-elmélet alapja a „beszédaktus” (vagy beszédcselekvés). Ez a kifejezés az angol speech act (=beszédaktus) szóból ered. A beszédaktus a beszélő szándékai és a hallgatóra tett hatás alapján megkülönböztetett megnyilatkozás, amely nem információt közvetít, hanem cselekvésértéke van.

A beszédaktus-elmélet egy nyelvészeti, nyelvfilozófiai irányzat, mely a strukturalizmus ellenhatásaként jött létre, s jelentősen hatott az irodalomtudományra is. Megalapítója J. L. Austin, aki 1955-ben fejtette ki, hogy a nyelvi közlés nem fogható fel csupán a valóság leírásának.

A közlés két fő típusát különböztette meg:

1. A konstatív megnyilatkozások a világ tényeit, jelenségeit írják le, állapítják meg (konstatálják).
2. A megállapítókkal szemben a végrehajtó jellegű performatív megnyilatkozások nem tényt vagy jelenséget írnak le, hanem maguk a tevékenységek. Bizonyos cselekvések a kimondás által teljesülnek, pl. a „megígérem” kijelentés olyan cselekvésre utal, amely másképp nem hajtható végre, csak e szó kimondásával. így a beszélő beszédtettet hajt végre.

Vagy amikor valaki azt mondja, „Bocsánatot kérek”, „Elnevezem ezt a hajót”, akkor cselekszik. A bocsánatkérés akkor történik meg, ha valaki bocsánatot kér. A hajó akkor kap nevet, ha valaki elnevezi, és a névadás aktusa befejeződik. Ilyen esetekben kimondani valamit annyit jelent, mint cselekedni. Az ilyen megnyilatkozásokat nevezzük performatív megnyilatkozásoknak (perform = teljesít).

A megnyilatkozás beszédmódja megszabja a beszélőnek a hallgató viselkedésére gyakorolt hatását. Minden megnyilatkozásnak háromféle aspektusa lehet a beszédmód (location) jellege szerint:

1. az illokuciós (cselekvési) aspektus a beszélő megnyilatkozásával elvégzett cselekvést fejezi ki (beszélés = csinálás), vagyis azt fejezi ki, hogy mit teszünk a megnyilatkozás által, pl. fogadás, ígéret, figyelmeztetés, parancs, stb. Főként az E/1. személy és a jelen idő fejezi ki grammatikailag, pl. ígérem, kérem, köszönöm típusú igék.
2. a lokuciós (tényközlő) aspektus a kommunikatív, beszédbeli cselekvés megtörténtének puszta tényét fejezi ki, pl. a „Megígértem, hogy elmegyek.” kijelentéssel már nem ígéretet teszek, hanem beszámolok róla, hogy ígéretet tettem. Vagyis a megnyilatkozás konkrét tartalmát közlöm (azt, amit tettem a megnyilatkozás által).
3. a perlokuciós (következményes) aspektus azt fejezi ki, hogy milyen hatást kíván gyakorolni a beszélő a hallgatóra a megnyilatkozásával. Egyes megnyilatkozások ugyanis ki akarnak váltani valamilyen hatást a beszélgetőtársból vagy a hallgatóból, pl. „Ígérd meg, hogy eljössz!”. Ez a felszólítás választ kíván meg és cselekvésre késztet.

A beszédaktusokat típusokba lehet sorolni, 5 altípusát szokták megkülönböztetni:

1. A beszélő különbözőképpen viszonyulhat a megnyilatkozás igazságtartalmához – megerősíti, hisz benne, tagadja, beszámol róla stb. (reprezentatívumok)
2. A beszélő megpróbálja rávenni a hallgatót, hogy megtegyen valamit – kéri, felszólítja, megköveteli tőle, óhajtja stb. (direktívumok)
3. A beszélő elkötelezi magát cselekvések egy bizonyos lefolyását illetően – garantálja, megígéri, megesküszik rá stb. (komisszívumok).
4. A beszélő állást foglal egy bizonyos tényállással kapcsolatban – bocsánatot kér, sajnálja, örül neki stb. (expresszívumok)
5. A beszélő pusztán azzal megváltoztatja a szituációt, hogy kimondja a megnyilatkozást – Lemondok.; Ki vagy rúgva.; Ezennel hadat üzenünk. (deklarációk)

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!