Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!

Nem a költő, hanem a lélek halála jön el a közeledő téllel: a lélek is kiéghet, áldozatul eshet egyfajta érzelmi halálnak.

A verszárlatban ugyanis a „béhunyt szem” nem a halál által lezárt szemet jelenti, hanem a kiégett férfit, aki már nem képes az örömre, nem nyitott többé a szerelemre. A kiégett férfi olyan, mint a behunyt szemmel fekvő halott: nincs az a barna szemöldök, amely feltámaszthatná.

Ki volna a versbeli szerető, Lolli? (Az első változatban Barcsi.) Nem tudjuk. Bár feltehetőleg volt Berzsenyinek egy titkos barátnője, akit többször is emleget verseiben (ha egyáltalán létezett ez a hölgy, kapcsolatuk annyira titkos volt, hogy a kutatók semmit se tudtak róla kideríteni), az egyáltalán nem biztos, hogy A közelítő télben őróla van szó.

Az irodalomtörténészek szerint nincs a név mögött valóságos nő. Lolli csupán egy költői kép, amely a szerelmet jelképezi a versben. Kitalált név tehát, amelynek hasonló a hangzása, mint a Lilla névnek (aki Csokonai múzsája volt), csak zártabbnak, mélyebbnek hat. De ugyanolyan dallamos név, ugyanúgy zenél.

Lollira, vagyis egyetlen személyre szűkíti le Berzsenyi a szerelem egész érzésvilágát, és annak az egy személynek is egyetlen apró jellegzetességére, amely a barna szemöldöke.

A szemöldök tehát egyrészt metonímia, amely a szerelmest jelenti (a rész megnevezésével jelöli az egészt, a szemöldök megnevezésével magát a nőt), másrészt azonban metafora is: a szemöldök a maga görbületével látványra a sírdombot idézi fel. Ez a kép együtt a behunyt szemmel erőteljesen az elmúlást fejezi ki, amelyet a szerelem sem győzhet le.

Az utolsó két strófa természeti képei visszautalnak az első három versszak képeire. Az ottani képek a tavaszi-nyári táj szépségeit fejezték ki, ami már nincs, itt az elmúlt ifjúságra vonatkoznak, pl. koszorú bimbaja, szép tavasz, nektár, zsenge virágok, kikelet. Mit jelent ez? Mire döbben rá az olvasó, ha végére jut a versnek?

Arra, hogy már az elején sem valóságos tájleírást kaptunk, mert teljes egészében egy lelki tájról szól a vers. Erre az utolsó két versszakot olvasva jövünk csak rá persze. Ekkor világosodik meg a vers teljes értelme.

Berzsenyi a tájat csak háttérnek használja az igazi mondanivaló előkészítéséhez: a tájrajz előkészítette a lélekrajzot, a lélekrajz viszont meghatározza a tájrajz jellegét, minősítését.

Az tehát nem is igazán fontos, hogy a hetyei, sömjéni vagy niklai tájat verselte-e meg a költő, mert nem a konkrét táj a lényeges. Az első versszakban megjelenő kertmotívum különben is gyakori volt a felvilágosodás korában. Négyféle lehetett: mulatókert, a szerelem kertje, a sztoikus megnyugvás kertje és sorskert (életkert vagy halálkert). Ebben a versben a kert mind a négyféle értelemben szerepel.

De a meghatározó persze a sorskert, amelyen se a mulatókert, se a szerelem kertje nem kerekedhet fölül. A sors azonban még nem bevégzett dolog ebben a versben.

A vers vége nem a halált jelenti, hanem tovább kell a költőnek élnie azzal a tudással terhelten, hogy számára az ifjúság és annak minden szépsége-öröme örökre véget ért, elveszett. És ezt sztoikus belenyugvással viseli el, így a sorskert egyszersmind a sztoikus megnyugvás kertje is.

A felhőtlen öröm, az idill azonban már a mulatókertben és a szerelem kertjében sem elérhető: az elmúlás tudata lehetetlenné teszi. A haláltudat nélküli szépség világának örökre leáldozott, hiszen a legszebb szerelem sem törölheti ki az ember tudatából az életről szerzett leglényegesebb tudást: azt, hogy véges. Ennek a tudásnak válik jelképéve az egyre közeledő tél, mint évszak. És ez okozza a rezignált fájdalmat, az elégikus hangulatot.