Berzsenyi Dániel portréja

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A vers témája
• A cím értelmezése
• A vershez köthető stílusirányzatok
• A vers műfaja, verselése, szerkezete
• Zeneiség és hangulatfestés
• A vers értelmezése

Berzsenyi első költői korszakát, mint tudjuk, ódák jellemezték: a nemesi világnézet égisze alatt magasztalta a Habsburgokat és az elmaradott, korlátolt magyar nemességet, amelyet nagynak és dicsőségesnek látott. Aztán érte néhány keserű tapasztalat: a napóleoni háborúk a fél világot felforgatták, és bebizonyították, hogy az öröknek hitt feudális rend nem megingathatatlan. Az is kiderült, hogy a magyar nemesi osztály hanyatlásnak indult: csatákat veszít és az erkölcsi romlás útjára lépett.

Berzsenyi nem csupán magasztos témákhoz vonzódó, lelkes költő volt, hanem osztályára büszke nemesember is, ezért ekkor egy világ dőlt össze benne. Belátta, hogy illúzióban élt, és eljutott a felismerésig, hogy a korabeli új világnézet, a felvilágosodás híveinek van igazuk. Ezért második költői korszakában főleg lágyabb, borongós hangú költeményeket, elégiákat írt.

1804 körül kezdte írni azt a 8-10 verset, amelynek alaptémája a mulandóság, az idő múlása – ezeket ma elégiának tekintjük, de maga Berzsenyi nem nevezte annak, mert nem disztichonban íródtak.

Elsősorban nem a halálfélelem szólal meg elégiáiban, hanem inkább a kiégés és az elmagányosodás.

Sivárnak érezte az életét, amelyből a fiatalság elmúltával minden öröm és szépség eltűnt. Elviselhetetlen volt napjai egyhangúsága, monotóniája; csüggedtnek, kiábrándultnak érezte magát, évek óta kedélybetegség gyötörte. Nyomasztóan hatott rá vidéki elszigeteltsége, és az a kínzó ellentmondás, amely költői álomvilága és falusi gazda életmódja közt fennállt.

Az utókor és a rostáló idő A közelítő tél című verset ítélte Berzsenyi egyik legjobb elégiájának. A szöveg persze kötött a korhoz – stílusjegyei, szemlélete, régies szavai révén –, de bárki által átérezhető élethelyzetet ragad meg, befogadásához nem kell sem különösebb történelmi, sem egyéb ismeret.

Most olvassuk el a verset!

A közelítő tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
     S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!