Az írás vázlata:

• Bevezetés
• Kazinczy és Berzsenyi barátsága
• Kölcsey és Berzsenyi találkozása
• Szakmai irigység és személyes ellenszenv
• A recenzió megjelenése
• A Kölcsey-kritika főbb állításai
• A recenzió értékelése
• Az ortológus-neológus vita rejlett a mélyben?
• Válasz a recenzióra
• Klasszicizmus vagy romantika?
• Befejezés

Berzsenyi Dániel nem volt termékeny költő: élete végéig mindössze 137 verset írt, utolsó húsz évében pedig teljesen elhallgatott. A viszonylagos költői terméketlenségnek lehettek személyes okai: a gazdálkodó élet sok gondja-baja, rokoni perpatvarok, pereskedés stb. kötötték le energiáit. Egyik levelében ő maga írta, hogy a mindennapi gondok gyakran elfojtják benne az amúgy is mélyen szunnyadó írásösztönt. Életműve mégis nőhetett volna nagyobbra, ha nem születik egy bántó kritika 1816-os második kötetéről, mely után már nem is nagyon erőltette a versírást.

A szóban forgó recenzió szerzője, Kölcsey Ferenc igen választékosan, fölényes műveltséggel, német irodalmi idézetekkel és szakkifejezésekkel dobálózva döngölte a földbe félműveltnek tartott falusi költő-kollégáját, Berzsenyit. Az 1816 óta sokat betegeskedő, igen szerencsétlen testi-lelki állapotban levő „niklai remete” úgy érezte, mintha halálos ítéletét mondták volna ki. Vajon túlzott érzékenység volt ez vagy jogos harag?

Az irodalomtörténetben máig tartja magát az a nézet, hogy Kölcsey szigorú, de igazságos kritikát írt Berzsenyi kötetéről, aki ezen bután megsértődött, évekig duzzogott és felhagyott a versírással. Vajon tényleg így történt? Vizsgáljuk most meg, milyen események vezettek el Kölcsey recenziójáig, amely Berzsenyi költői pályáját derékba törte!

Kazinczy és Berzsenyi barátsága

Pályájuk elején mind Berzsenyire, mind Kölcseyre nagy hatást gyakorolt a korabeli irodalmi élet vezéralakja, Kazinczy Ferenc. Mivel ő és nyelvújító mozgalma ott állt a kor minden jelentős irodalmi történése mögött, mindenekelőtt az ő szerepét kell tisztáznunk.

Kazinczy és Berzsenyi levelezése 1808-ban kezdődött. A széphalmi irodalmi vezér már korábban is hallott a költőről: 1803-ban Kis János nemesdömölki evangélikus lelkész elküldte neki Berzsenyi három költeményét (A magyarokhoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A reggel). Kazinczy lelkesedett a versekért, mégis eltelt öt év anélkül, hogy a költőről több szó esett volna.

1808-ban Berzsenyi egy teljes kötetet, 27 költeményt küldött Kis Jánosnak, aki ezeket átadta Kazinczynak, hogy támogassa nyomtatásban való megjelenésüket. Kazinczy 1808. október 1-én írta meg Berzsenyinek első, lelkesült hangú levelét, melyben dicséretekkel halmozta el a költőt. Berzsenyi válaszolt, így indult meg hosszan tartó levelezésük (barátok lettek, de személyesen nem találkoztak: Berzsenyi nehezen mozdult ki a birtokáról, többek közt Széphalomra se jutott el).

Kazinczy egyénisége nagy hatással volt a költőre, aki eleinte feltétlen csodálója volt a széphalmi mesternek. Telegdi Bernát Berzsenyi-tanulmányában olvashatunk nagyon szép leírást Kazinczyról, amely érthetővé teszi, miért lett az irodalmi élet vezére, és mivel bűvölte el annyira Berzsenyit. Olyan tulajdonságok voltak meg benne, amelyek Berzsenyiből hiányoztak, és amelyek után a költő reménytelenül sóvárgott: Kazinczy egész lénye városias volt, egyfajta polgári, nyugati színezet áradt belőle, de mesterkéltség nélkül. Megvolt benne az a finomság és csiszoltság, az az igazi nemesi lelki alkat, ami a kor falusi nemességének parlagiasságát, korlátoltságát tekintve egyfajta felsőbbrendűséget kölcsönzött neki. Előkelő körökben is biztonsággal mozgott, főnemesekkel, grófokkal érintkezett, nagyvilági volt, és nagy emberismerettel rendelkezett.

A finom lelkű könyvember rajongásával és boldogságával kereste a szépet ez a mindenre kíváncsi, nyugtalan ember, aki a kultúrában való vezéri szerepet minden idegszálával áhította és gyermekes örömmel élvezte. Felkutatta a tehetségeket, szenvedéllyel csiszolgatta a műveket, a felismert tehetségeket segítette tanácsaival és lelkesen vezette be az írói világba. Cserébe csak annyit kívánt, hogy a felfedezett költők-írók ismerjék el vezéri szerepét, és dicsérjék meg azt a művét, amelyről valami különösen gyermekes bájjal bevallotta, hogy szeretné, ha megdicsérnék.

Berzsenyi, aki legkedvesebb és legmélyebb gondolatait mindenki elől eltitkolta, mámoros örömmel adta át magát a boldogságnak, hogy életében először barátra talált. Kazinczy előtt feltárta a lelkét. Különösen első leveleiben lázas sietséggel mutatta meg magát, mintha mindent egyszerre akarna elmondani, és írt a legbizalmasabb témákról is, mintha hosszú évek hallgatásáért most kárpótolná magát. Végre nem volt egyedül, végre volt valaki, akivel valódi énjét megoszthatta, ráadásul ez a barát az ország első írója és a szellemi élet vezére volt. Kapcsolatuk első időszakában alig írt Berzsenyi olyan költeményt, amelybe Kazinczy nevét bele ne szőtte volna, versek sorával ünnepelte őt (pl. Orczy árnyékához, Ajánlás) és feleségét, Török Sophie-t (pl. Gróf Török Sophie-hez, midőn Goethe és Schiller munkáival ment Széphalomról Kázmérba).

Később, amikor szakított Kazinczyval, már nem tudott szégyenkezés és keserűség nélkül gondolni korábbi rajongására. Szigorúan nyilatkozott azokról a verseiről, amelyekben Kazinczyt vagy feleségét magasztalta. Hibásnak tartotta ezeket a költeményeket, haragudott rájuk, akárcsak Kazinczyra. És mint tudjuk, Kölcsey recenziója vetett véget a szép barátságnak.

Nemeskürty István Berzsenyi-tanulmánya szerint Kölcsey kritikája Kazinczy biztatására született, akit sértett, hogy Berzsenyi első kötete az ő közreműködése nélkül látott napvilágot (Helmeczy Mihály rendezte sajtó alá). Az is bosszantotta Kazinczyt, hogy Berzsenyi tiltakozott az ő javításai ellen: feszültség támadt köztük jó néhányszor, mert a költő tisztelettel, de határozottan elutasította beavatkozásait.

Berzsenyi el is mondta Szemere Pálnak, mikor találkoztak Budán, hogy újra kell másolnia kéziratát, mert „Kazinczy olyan sok változást tett benne, amit nem fogadhatok el”. Pl. kifogásolta Az örömhez című versét, ami pedig neki kedves darabja. És azt se érti, miért ellensége Kazinczy a dunamelléki szavaknak?

Azért tegyük hozzá: habár Berzsenyi sokszor tiltakozott a javítások ellen, nem mindig volt igaza. Kazinczynak számos kitűnő javítása és észrevétele is volt. Ő volt például, aki figyelmeztette Berzsenyit, hogy A magyarokhoz és a Fohászkodás költői anyagában jóval több rejlik, mint amit ő addig megvalósított. Aligha születik meg a későbbi remekmű, ha nincs ez a szigorú kritika. Megmondta a költőnek, hogy csak akkor számíthat halhatatlanságra, ha költeményeit szakadatlanul javítja és csiszolja. Kazinczy észrevételei és kritikái tehát előrevitték Berzsenyit.

Mi lehet az oka, hogy a költő nem sértődött meg ezeken a kritikákon, ellenben halálos támadásként élte meg Kölcsey recenzióját? A kulcs valószínűleg a két bíráló hozzáállásában keresendő. Legyünk őszinték: Kölcsey tényleg goromba volt, mert nem kedvelte Berzsenyi egyéniségét. Kazinczyban viszont megvolt az a képesség, hogy igazat tudott mondani anélkül, hogy sértő lett volna. Kifogásait szeretetre méltó és udvarias szavakba öltöztette, és bár nagyra becsülte Berzsenyit, nem mindenben dicsérte. A költő egyszer meg is írta neki: „te sokban igen sanyarú bíró vagy.” Berzsenyi nem minden javításával értett egyet, de megsértődni sohasem jutott eszébe, mert Kazinczy kritikája jó szándékú, építő kritika volt. Ami Kölcseyt illeti, az ő bírálata Németh László 1937-es tanulmánya szerint is hideg és rosszindulatú.

Nézzük meg akkor azt, hogy mi vitte rá Kölcseyt egy ilyen kritika megírására!

Kölcsey és Berzsenyi életükben egyszer találkoztak és néhány napot töltöttek együtt, tehát futó ismeretség volt csupán köztük, de elég arra, hogy első látásra megutálják egymást. 1810 márciusának végén Budán esett meg a találkozás, melyről Szemere Pál levélben számolt be Kazinczynak.

Hogyan is történt?

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!