Befejezés

A lágy szavú, modern költőnek, Tóth Árpádnak van egy remek szonettje Berzsenyiről. Ebben úgy jeleníti meg őt, mint zord énekest, akinek vulkánszívéből nehéz láva tör elő, és verseiben zihál sziklatömbű melle. Az utolsó szakaszokban ugyanabban a pózban ábrázolja, mint Berzsenyi önmagát a Levéltöredék barátnémhoz című versében: amint csöndesen borozgatva megszállja az ihlet.

„S szolgáid félve és juházva vártak:
A bús magyar szók, sok kevély oroszlán
Magányod vén barlangján, Dániel!”

Nagyon találó ez a jellemzés Berzsenyiről. Ódáit olvasva valóban úgy érezzük, mázsás súlyú szavak, gigászi arányú képek rendeződtek engedelmes sorokká a keze alatt, és álltak össze mély értelmű, mázsás súlyú, magasztos szöveggé. Ugyanakkor ez a komor, szomorú óriás hihetetlenül finom, mélyen fájó, modern hangokat is meg tudott szólaltatni költészetében: hogy milyen érzékeny lelkiségű ember volt, arra elégiái szolgáltatják a legjobb bizonyítékot.

Egyéniségéhez és életéhez szorosan hozzátartozott költő mivolta. Életét csak azért tudta elviselni, mert költő volt. Szegényes nappali életét a gyertyaláng mellett, éjszaka megjelenő ragyogó költői világ tette elviselhetővé. Élete a költészet által nyert értelmet: azért tudott élni, mert a költői szárnyalások emléke sohasem enyészett el teljesen.

Költői világában olyan szenvedélyek, fájdalmak, győzelmek és összeomlások kavarognak, vergődnek és tombolnak, amelyek mögött óriást sejt a megrendült olvasó. Versei a titánt idézik, akinek ereje nem szabad harcokban és büszke győzelmekben bontakozik ki, hanem úgy, hogy iszonyú terhek alatt görnyedve, hasztalanul szaggatja mázsás bilincseit. Ennek a titánnak az ereje azonban nagyobb a győztes erejénél, még akkor is, ha örök szenvedés a sorsa. Ez a mélyebb élete volt igazi valósága, míg a tényleges valóság a maga apró gondjaival, vakondtúrásaival és kelepcéivel csak fátyol és torzkép.

„Siessünk, Barátom, a képzelődések országába! – írta. – Nincs ott sem dér, sem zápor, ott mindenkor megtaláljuk mindazt, ami valaha lelkeinket feszíté, ott a Dargó lombjai fedeznek, ott Te az enyim vagy.”