Kiábrándulás az ősi Magyarországból

A nemesi Magyarország csak Berzsenyi képzeletében volt szép és hatalmas, s ezt a ragyogó álomképet csak egyre nagyobb öncsalás árán tudta fenntartani. Mind a köznemesi tömegeket, mind a főnemesi vezéreket nagynak akarta látni, de a csalódás elkerülhetetlenül bekövetkezett. A történelmi események gondoskodtak róla, hogy kiábránduljon a nemességből: 1797-ben és 1805-ben is csúfos és nevetséges véget ért a császár által összehívott magyar nemesi felkelés (melyet a költő ódával ünnepelt).

Berzsenyi rádöbbent, hogy a nemesi Magyarország gyönge a külső erőkkel szemben, a csatamezőn csak gyámoltalan és tehetetlen játékszer a franciák kezében. A költő eltelt kétségekkel a magyarság (értsd: a magyar nemesség) jövőjét illetően. Még mindig rajongásig szerette hazáját és nemzetét, de gyökeresen kiábrándult ebből a nemesi nemzetből, hiszen megismerte hibáit, tudatosította magában hanyatlását. Fejlődésében, jövendő nagyságában nem hitt, nem tudta elképzelni, hogy a magyar nemesség még valaha a cselekvés lázában égjen és nagy célok felé törjön.

Ekkor kezdtek az addig bűnösnek és hitványnak tartott felvilágosodás eszméi betolakodni a gondolatai közé. A nemzeti nyelv és kultúra kérdésében lelki válságok nélkül tudott is csatlakozni a felvilágosodás híveihez. Ő maga is látta, hogy a nemesi Magyarországon nincs, aki pártfogolja a tudományt és a művészetet, ami hanyatláshoz, pusztuláshoz fog vezetni.

Mindenekelőtt a főnemesekből ábrándult ki, és ezzel megrendült az emberi nagyságba vetett hite is. A valóság lépten-nyomon arra kényszerítette, hogy naiv hódolata miatt szégyenkezzék. Minél fontosabbnak tartotta a magyar nyelv fejlesztését és a magyar kultúra felvirágoztatását, annál fájdalmasabb volt tudomásul vennie, hogy a magyar főurak nagy része a magyar nyelvvel és kultúrával mit sem törődik. Pénzüket idegen országokban költik el vagy itthon haszontalanságokra fecsérlik. Még gróf Festetics Györgynek, „Keszthely nagyjának”, a Georgikon nevű mezőgazdasági iskola alapítójának is kénytelen volt megírni: „…Rumi megajándékoza engem a Georgikonnak legújabb nyomtatványival. Elhűltem-elhaltam, látván, hogy azok mind németek!” Nem tudta megállni, hogy el ne magyarázza a grófnak, milyen fontos a nemzeti nyelv ápolása. Pedig Festetics valóban a kor legkülönb főurai közé tartozott.

Berzsenyi rádöbbent, hogy a nemesség célja és életének egyetlen értelme a jólét. Ez őt nem elégítette ki, így nem találta a helyét nemes társai között. Most már önáltatás nélkül látta a nemesi világnak kicsiségét és elmaradottságát. Ez a csalódás és kiábrándulás fájdalmas sebet okozott, vele ugyanis legkedvesebb álmainak, egyéni mitológiájának ragyogó képei és alakjai is összeomlottak. És mégis kénytelen volt szeretni ezt a kicsiny és önző nemesi társadalmat, mivel ösztön, vér és hagyomány elszakíthatatlan kötelékekkel forrasztották össze vele.

Maga is része volt a büszke és hanyatló nemesi világnak, nemes társai kimondatlan gondolatait is értette, az ő társaságukban lehullt róla a félszegség, a szögletesség és kényszeredettség – most mégis úgy érezte, nem tud beleolvadni abba a társadalmi rétegbe, amelyhez tartozik. A felbuzdulás, lelkesedés, láz és lángolás alább hagyott. Szakadatlan kételkedés és szomorúság közepette rágódott azon, hogy érdemes-e vitézségre és tudományra buzdítani a nemességet? Érdemes-e rábeszélni a nagybirtokosokat, hogy a politika mellett a magyar kultúrával is foglalkozzanak? Érdemes-e arra kérni a nemesi tömegeket, hogy teljesítsék legszentebb kötelességüket, és legyenek valóban magyarok? Fájdalmasan egyedül érezte magát, mert belátta, hogy nem érdemes. Hiába tenné, nem értenék őt meg. Amit ír, legfeljebb saját magának írja. Így jutott el odáig, hogy már nem akart hatni a közéletre és a nemzet életét irányítani.

Ám ezt a lemondást folyamatos vívódás előzte meg. A nagy, szabad élet, amit tomboló viharnak, dühöngő harcnak, pusztító szenvedélynek érzett, szüntelenül csábította, de félt is tőle. A saját békés, szűk kis világa és a nagy, forrongó, rohanó élet közt kellett választania, s kivétel nélkül mindig a maga kis világa mellett döntött. Szerelemtől és boldogságtól ekkor már rég elbúcsúzott, egyéni életében lemondott róluk, így ezek a témák felemelkedtek a költészet világába és összeforrottak a haza és közélet kérdéseivel. Kicsiny és hitvány személyes életével leszámolva megpróbált a társadalom mélyebb problémáiban feloldódni, hogy a közéleten keresztül kibékülhessen a valósággal. Ám a közéletből is ki kellett ábrándulnia, és ez arra késztette, hogy a közvetlen élettől egyre inkább elforduljon.

Kicsinynek, hitványnak érezte a nemesi társadalmat, így a valóság helyett egy álom öltött testet verseiben: az az álom, amit erről a nemesi világról álmodott.

Hogyan jelenik meg Berzsenyi egyénisége a költészetében?

A költő sokszor nehéz harcot vívott, hogy a szó utolérje óriási álmait. Merész kifejezései, szóalkotása, mondatfűzése megvalósította mindazt a különlegest, szokatlant, aminek lehetősége az antik formákban benne rejlett. A hétköznapival, a közönségessel szemben álló szomorú méltóságot, a görnyedő és bilincsekbe zárt erőt márványos, klasszikus formákba öltöztette. És a forma bilincsébe kényszerített erő, a formátlan ösztön, a tagolatlan zúgás és zengés, az alaktalan hullámzás és hömpölygés szakadatlanul küzd a forma ellen, minden pillanatban széttöréssel fenyegeti a formát. Ez a küzdelem minden egyes verssorban újra megismétlődik.

Egyéniségének alapvető vonása volt a végtelen terhek alatt görnyedő, de be nem hódoló, szakadatlanul lázadó erő. Ez az erő a hétköznap józan és gonosz világában megláncolva és görnyedve sínylődik. Nem véletlen, hogy költői képeinek legnagyobb része mozgást, áradást, örvénylést idéz. Ám alig akad olyan képe, amelynél ne élne a tömörítés eszközével: mintha acélszorítással markolna egymástól nagyon távol álló jelenségeket. A verseiben levő feszültséget a tömörítések hozzák létre. Például az Elégia Gróf Festetics György hamvaira című versében áll ez a sor: „Csak kebelem zajlik s hányja halála jegét…” Ez prózára fordítva azt jelenti: lelke forrong és rázza halálos szomorúságát, amely mint valami jégtakaró nehezedik rá. Így zár Berzsenyi képekbe óriási erőket, amelyek a kép börtönében szakadatlanul, de hiába lázadnak.

Formaművészetének két eleme a tagolatlan, vad áradás, a végtelenbe száguldani vágyó, korlátnak nekirohanó szenvedély, és a forma bilincse. Az előbbi egyénisége legbelső magva volt, amely a szakadatlan nyugtalanság, feszültség érzését teremtette meg. A mázsás bilincs pedig, amely alatt görnyedt az Atlasz-vállú óriás, a külső valóság, egyéni élete, a prózai, kiábrándító hétköznap. Értetlen apa, szerencsétlenül végződő szerelem, korlátolt feleség, törpe közélet, pusztuló haza, rideg falusi magány, gyűlölködő és visszamaradt jobbágyok, akiktől el világ választotta el. Élet és valóság mindig ellensége volt, amely szakadatlanul kínozta, és amelyet nem tudott legyőzni. Hiába közeledett hozzá, sohasem tudta bizalommal és szabadon átengedni magát az életnek. Sohasem törte szét a bilincseket: sem a költészetben, sem az életben.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!