A Habsburgok iránti hűség gyökere

A Habsburgok és a magyar nemesség régóta marakodott egymással, de a francia forradalom eseményei gyors kibékülést hoztak. Látták ugyanis, hogy a francia polgárság felszámolta a nemesi kiváltságokat és a nemesi birtokokat, a főnemességet és a királyi párt pedig vérpadra küldte. A francia forradalom tehát mind a Habsburgokban, mind a magyar nemességben rettegést keltett. Így a fenyegető rém árnyékában végül összefogtak: a császár megerősítette a nemesi kiváltságokat (pl. az adómentességet), a nemesség pedig cserébe beletörődött függetlensége elvesztésébe és egy olyan vámrendszerbe, amely gyarmat módra kiszolgáltatottá tette az ország iparát, kereskedelmét és mezőgazdaságát.

A két régi ellenfél nagy egyetértésben tiport el mindent, ami csak távolról is emlékeztetett a polgári forradalomra. Így aztán a magyar nemesség ujjongva szemlélte a köztársasági államformáért küzdő Martinovics-mozgalom vérbe fojtását és hálás volt a Habsburgoknak. Átkozta az ifjúságot megrontó felvilágosodás eszméit és annyira lojális lett a Habsburgokhoz, hogy még a magyar történelem Habsburg-ellenes küzdelmeit is negatívan látta: Bocskayt, Bethlent, Rákóczit is felforgatóknak tekintette, akik felelőtlenül és botor módon fellázadtak a jó király ellen. Ez a szemlélet jelenik meg Berzsenyi A magyarokhoz írt első ódájának korai változatában is.

A főnemesség iránti csodálat gyökere

A költő a főnemességről való véleményében is a korlátolt köznemesi tömegek álláspontját tette magáévá. Ebben az időben a főnemesek és köznemesek érdekellentétei csökkentek, mert a francia háborúk fellendítették az ország gazdaságát (magyar gabona táplálta a Habsburgok hadseregét, és jó pénzen el lehetett adni). Tehát a köznemesség nem szenvedett annyira a gazdasági versenytől, amelyben a főnemességnek nagy birtokai miatt előnye volt. Ennélfogva a köznemesek keserűség nélkül elismerhették a főnemesek vezető szerepét. Mit jelentett ez? Elsősorban feltétlen alázatot és ragaszkodó hűséget.

Az átlagos köznemesi magatartás elmaradt a kor felfogása mögött, a 16. és 17. századi familiáris hagyományokat őrizte meg. A köznemesek valósággal szolgai odaadást tanúsítottak a főrendek iránt, vagyis szinte büszkébbek voltak a főurakra, mint azok önmagukra. Berzsenyi is számos verset írt hercegekhez, grófokhoz és bárókhoz (báró Prónay Sándorhoz, gróf Széchényi Ferenchez, herceg Esterházy Miklóshoz stb.), és mikor egyik-másik leereszkedett hozzá és néhány barátságos szót váltott vele, kimondhatatlanul boldog volt és rendkívül megtisztelve érezte magát.

Igaz, társaságukat nem kereste és nem hízelgett nekik, nem próbált általuk társadalmi vagy anyagi előnyökhöz jutni. Mint Kazinczynak megírta: „én csak vagy magammal, vagy magamhoz hasonlóval szeretek társalkodni.” Valójában az történt, hogy amikor gróf Festetics György barátságába fogadta, szemérmes büszkeségében úgy tett, mintha ez nem sokat jelentene számára, de akaratlanul is boldog volt, és elfogódottsága miatt félt a gróffal találkozni.

Költészetében is megjelenik, hogy a nagy és dicső Magyarországot csak a minden erénnyel bíró főnemesek vezetése alatt tudja elképzelni. Ezzel a felfogásával nem állt egyedül: annak az egész társadalmi rétegnek a sajátja volt, amelyhez tartozott.

A főnemeseket sohasem tudta közönséges halandóknak tekinteni, ezt jól érezni abból, ahogyan gróf Teleki Lászlóról áradozott Kazinczynak: „Gróf Teleki László engem a legszívesb nyájassággal fogadott, s maga mellé ültetett. Csudálkozva hallám tőle, hogy ő is poéta, s mi több, némely verseit el is mondá előttem, melyek első hallásra igen szépen zengtek. A többek közt azt is mondá, hogy ő most Bocskairól egy epopeját készít. Nagy gondolat, mondám, s méltó, hogy nagyok izzadjanak rajta! Gróf Teleki mint ember és hazafi, az én egész szeretetemet és tiszteletemet megnyerte!”

Ám naiv rajongása hamarosan kiábrándulásba fordult. Ehhez nem kis mértékben hozzájárult Kazinczy hatása, akinek szabadabb, elfogulatlanabb gondolkodásmódjával, tiszteletlen megjegyzéseivel szemben nem tudta megvédeni véleményét, hitét, rajongásait. Kazinczy ugyanis a neki nem tetsző főurakról, mágnásokról könnyed és fölényes hangon beszélt, sőt, tiszteletlen megjegyzéseket is tett rájuk.

Berzsenyi szégyellte rajongását, és hogy a gúnytól meneküljön, mentegetőzve és zavartan igazat adott Kazinczynak. Kazinczy ugyanis rávilágított, hogy milyen kicsinyek azok az emberek, akiket ő szeretett volna nagynak látni. Kazinczy józan szavai úgy hatottak Berzsenyire, mint a hideg zuhany.

A somogyi gazdának kegyetlenül fájt, amikor nemesi világát csendes, lenéző, lekicsinylő gúnnyal illették, ő pedig kénytelen volt bátortalanul és félénken bólogatni. Kazinczy akaratlanul sebet ütött rajta, amikor a főnemességről leszedte a szenteltvizet, mert valami olyasmit sértett meg, ami drága volt neki. Berzsenyi hovatovább arra kényszerült, hogy leveleiben megvédelmezze a főnemesekhez, pl. gróf Festetics Lászlóhoz, herceg Esterházy Miklóshoz írt ódáit, magasztaló költeményeit. Kazinczy ugyanis azon a véleményen volt, hogy a kor főnemesei nem érdemelnek ódát.

Berzsenyi ekkor kezdett eltávolodni Kazinczytól. Kazinczy tönkretette a nemesi világba vetett hitét, méghozzá anélkül, hogy a régi helyett új meggyőződéseket, célokat és álmokat tudott volna adni. Fölényes és gúnyos megjegyzései fájtak a költőnek, aki előbb-utóbb megharagudott a szakadatlan bántásokért, fájdalmakért és megaláztatásokért. Hiszen ő kiszolgáltatta magát Kazinczynak: feltárta előtte kisebb-nagyobb gyöngéit, faragatlanságait, naiv véleményeit, műveletlenségét. Most már alig tudta megérteni, hogyan gondolhatta egykor, hogy Kazinczyval való barátsága segíthet szomorúságán és sivár életén.

A jobbágykérdésben való álláspont gyökere

A nemzet fogalmába akkoriban ez a kettő, a köznemesség és a főnemesség tartozott bele. A jobbágyságot még a jóindulatú és haladó nemesek sem tekintették a nemzet részének, hanem csak vagyontárgynak, mint mondjuk a háziállataikat. Csak az volt a különbség, hogy a jobbággyal szemben rossz volt a lelkiismeretük, hiszen kizsákmányolták, és mivel féltek, hogy fellázad ellenük, gyűlölték is. A kizsákmányolást és a rossz bánásmódot önmaguk előtt csak azzal tudták igazolni, hogy a jobbágyot alacsonyrendű emberfajnak tekintették és megvetették.

A gazdagodó tőkés polgárságnak azonban érdeke volt a jobbágyság felszabadítása, vagy legalább terheinek csökkentése, ezért a kérdés napirendre került. 1808-ban Berzeviczy Gergely jobbágykérdésben írt tanulmányai kapcsán a nemességnek alkalma nyílt megmutatni, hogy lélekben is nemes-e… Az eredmény felháborodás és tiltakozás lett. Berzeviczy elevenére tapintott a magyar nemességnek: társadalombírálata szégyent, félelmet és gyűlöletet ébresztett a nemesi társadalomban.

Berzsenyi jól bánt a jobbágyaival, erről messze földön híres volt, de a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, a nemesi adózást sohasem pártolta. Eleinte még azt sem volt hajlandó elismerni, hogy a nemesek jobbágyaikkal általában rosszul bánnak, és hogy a jobbágyok többsége nyomorban sínylődik. Érezte ugyanis, hogy ezért a nyomorért nemes társaival együtt ő is felelős: az ő kiváltságaik okozzák ugyanis a nagy tömegek nyomorát.

A szélesebb látókörű Kazinczy, aki a középbirtokosok szegényebb rétegéhez tartozott és állandó anyagi gondokkal küzdött, elfogulatlanul szembe tudott nézni az igazsággal. Ő fenntartás nélkül, tisztességesen elismerte, hogy a jobbágyok nyomorognak. A köznemesek gazdag rétegéhez tartozó Berzsenyi azonban felháborodottan tagadta a jobbágynyomort. A jobbágykérdésben való álláspontja, és ennek a véleménynek a változása Kazinczyhoz írt leveleiben és Vitkovics Mihályhoz írt episztolájában érhető tetten.

Ugyanis sok tépelődés után eljutott odáig, hogy bevallotta magának: a jobbágyok valóban nyomorognak. 1809 novemberében írta le azt a sort egy Kazinczynak szóló levelében, amelyben egyedülálló módon a „nép” szó alatt valóban az egész népet, tehát nemcsak a nemességet, hanem a jobbágyságot is érti: „Nem lehet-e szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése…”

Ezen a gondolati magaslaton azonban nem maradhatott meg. Neveltetése, gyermek-és ifjúkora, nemesi életformája, őseinek gondolkodásmódja olyan erővel köti, hogy nem jut eszébe kételkedni társadalmi osztályának eszméiben. Márpedig a korlátolt köznemesi tömegek megvetették a jobbágyot. A nemesség hatalmas tömegek fölött élt, a kíméletlen fegyelem méltóságában, és e tömegek kizsákmányolását nyugodt lélekkel csak úgy vállalhatta, ha fölényéről, méltóságáról meg volt győződve. A nemesek kapzsiságukat önzetlenségnek tüntették fel azáltal, hogy összehasonlíthatatlanul különbnek tartották magukat azoknál, akiket kizsákmányoltak.

A költő el akarta magával hitetni, hogy a jobbágy nem él ínségben, de kénytelen volt bevallani magának, hogy ez önámítás, ráadásul a jobbágyok ínségéért ő is felelős, mivel az ő jólétét a jobbágy keserves munkája teremti meg. Sajnálta a jobbágyokat, de nem tudta őket saját magával és nemes társaival egyenértékű embereknek látni. Úgy érezte, a jobbágy gonosz, irigy mindenkire, aki nála boldogabb, és gyűlöli a gazdagokat. Vagyis erkölcsileg és értelmileg alacsonyrendű emberfajtának látta. Ennek oka, hogy csak így tudta megnyugtatni a lelkiismeretét: nem tagadta már le önmaga előtt, hogy a nemesek jóléte a jobbágyság nyomorától elválaszthatatlan, de a jobbágy elmaradottsága, gonoszsága és alacsonyrendűsége igazolja a nemesség bánásmódját. Vagyis azért tartotta alacsonyrendűeknek és gonoszoknak a jobbágyokat, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kizsákmányolhassa őket.

A nemesi kiváltságokhoz mindvégig ragaszkodott, annak ellenére, hogy kénytelen volt elismerni: a nemesi kiváltságok semmi magasabb eszmére nem hivatkozhatnak. Szomorú ugyan, hogy a jobbágy éhezik, de szükségszerű is, olvasható ki a Vitkovics Mihályhoz írt episztolából. Szó sem lehet arról, hogy a földesúrnak járó szolgáltatások mértékét csökkentsék.

Ez a gondolkodásmód, amit nemesi szemléletnek nevezünk, megmagyarázza, miért nem tudta Berzsenyi soha igazán magáévá tenni a felvilágosodás eszméit. Ugyanis élete végéig harcban állt lelkében a két eszmény: a régi nemesi erkölcs hősiességre alapozó eszméje (feudalizmus) és a felvilágosodás eszménye, főleg racionalizmusa, mert ellentétesnek érezte a kettőt és nem tudott dönteni köztük.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 5. oldalra!