A magánélet megjelenése Berzsenyi költészetében

Más nagy költőkben az élet apró-cseprő mozzanatai ébresztik fel a mély érzelmeket és fontos gondolatokat, így verseikben visszatükröződik az életük. Petőfiről azt mondják például, hogy életrajzát teljesen meg lehetne írni a költeményei alapján. Berzsenyi esetében ez lehetetlenség volna. Ő sohasem mutatja meg magát készakarva az olvasónak, legfeljebb tudtán kívül, véletlenül árul el magáról egyet-mást. Költeményeinek nincs személyes jellege abban az értelemben, hogy magánéletét felfedné bennük (hacsak a Búcsúzás Kemenes-Aljától vagy A füredi kúthoz egy-egy külső életrajzi mozzanatát nem tekintjük ilyennek). Személyes élete részleteire a legcsekélyebb utalást sem teszi soha. Még azok a versek se fedik fel a közvetlen élményeket, amelyek közvetlen élményből fakadtak. Az élmények általános érzelmekké és reflexiókká alakulnak nála, és a nyers élettel, a valósággal való kapcsolatuk eltűnik (jellemző, hogy Berzsenyi még a szerelemről is általánosságban írt).

Egyetlen olyan verse van csak, amely az olvasót bizalmas közelségbe engedi, amelyben feltár egy darabot személyes életéből és egyéniségéből, ez a Levéltöredék barátnémhoz. Ebből a versből egy mélységesen bánatos, nagyon fáradt és nagyon gyöngéd férfi végleges lemondása zokog, aki érzi, hogy visszavonhatatlanul vereséget szenvedett.

Egész életét végigkísérte az érzés, amit ebben a költeményben megfogalmazott: semmi reménye arra, hogy valaha boldog legyen. Legtöbb versében mélységesen szomorú képet fest magányos és komor életéről, és önmagáról, amint vigasztalanul mélyed sötét gondolataiba. Vereségek, csapások, fájdalmak sorozata tette reménytelenné számára a jövőt.

Ezért szakadt el verseiben a saját közvetlen életétől. A maga közvetlen életét nem akarta ábrázolni, a saját személyes életéről nem akart tudni. És amikor önkéntelenül egy pillanatra mégis megmutatja magát, mindig egy mélyen szomorú és teljesen reményvesztett ember áll előttünk, aki a környezetével meghasonlott, és aki szemben áll a körülötte lévő világgal. De olyan ember, aki panasz nélkül tűri a sorsát.

Nem volt gyönge, lágy, olvadékony és siránkozó természet, nemigen engedte el magát, nem engedte meg magának az önsajnálatot és a panaszkodást. Egyre kísértette a vágy, hogy szétrúgja nyomorult nemesi életformáját, szitkozódjon, jajgasson, üvöltsön, de ennek a vágynak sohasem engedett. A lelki élete csupa küzdelem, drámaiság és szenvedély volt, de szigorúan fegyelmezte magát, mert tudta, hogy aki elhagyja magát, az lemond saját méltóságáról és öntudatáról.

Ez költészetén is látszik. Életében is, költészetében is a rend, a törvény és a forma uralkodott. Minél idősebb lett, annál ellenszenvesebb volt neki az olyan hangulat, amelynek hatására az ember megsértődve és fájdalmában kéjelegve a természetbe vonul. Nem volt leíró költő, nemigen beszélt a természetről se, mert a természet szépségét magától értetődőnek tartotta. Az érett Berzsenyi a természetről nem írt költeményt, legfeljebb valami más téma kapcsán beszélt róla, vagy önkéntelenül tévedtek tolla alá természeti képek.

Ellenben volt benne hajlam, vágy a heroizmusra, a nagyságra, a mitizálásra. Saját ifjúkori alakját leveleiben mitizálja. 1811. március 13-án a következőt írta Kazinczynak: „Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt általugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.” Egyszóval hevesvérű nemes úrfiként az akkori iskolai életre jellemző diák-verekedésekben vett részt, ami egyáltalán nem olyan rendkívüli vagy kivételes dolog. Mégis hajlamos a saját múltját heroizálni, meg általában a múltat. De nála ez nem egyszerű hetvenkedés, hanem mitizálás, amely mindig együtt jár valamiféle tragikus sorsszerűséggel. A levél folytatása: „De nincs jó rossz nélkül, mert már érzem, hogy erőmnek hathatóssága életemnek rövidségét okozza. Én már most formális öreg vagyok, oly öreg, hogy alig becsülhetek egyebet, mint a nyugodalmat…” 35 éves volt ekkor.

Ilyen karaktere volt tehát a „niklai remetének”, aki kisszerű életéből a költői szárnyalás által akart kitörni, de ennek a rideg, könyörtelen valóság folyton útját állta.  Lelkiségét, érzelmi életét ilyen szárnyalások és aláhanyatlások jellemezték, ez nála, úgy látszik, személyiségbeli alaptulajdonság. Mint Kazinczynak írja 1810. június 23-án: „Ha egyszer megeresztem a gyeplőket, csapongok, és csapongásaimat másnap szégyellem.”

A közélet megjelenése Berzsenyi költészetében

Mint láttuk, nem arra született, hogy álmait, lelki szárnyalásait közvetlen életével összekapcsolja. Kenyérkeresés, az emberek közt való „álorcás” játék, hogy több pénzt és nagyobb birtokot szerezzen, mindezek hívságos dolgok voltak, méltatlanok a költészethez. Fiatalkorától kezdve arra tanította az élet, hogy saját élete, valósága ellenség. Így aztán a közélet felé fordult. Amikor közösségről és hazáról énekelt, az ihlet és a mámor magasabb világa ragadta magával. Eleinte még nem volt hajlandó belátni, micsoda szakadék tátong a külső valóság és e költői világ között: azt hitte, a két világ összetartozik.

A közélettel is álmain keresztül talált kapcsolatot: nem gondolt arra, hogy államférfi legyen, még hős hadvezérnek sem képzelte magát, aki hadserege élén legyőzi a magyarok ellenségeit. Arról álmodozott, hogy mint költő ítéletet mond társadalmi osztályáról, a nemességről, és ezáltal megmenti a pusztulástól. Célokat akart kijelölni a magyar nemesi közösség számára, olyan célokat, amelyeket a köznemesi gondolkodás határozott meg: vagyis a hősiesség és az egyszerű erkölcs alapjára épült volna a nemzet nagysága. Hatni akart kortársaira, tenni a hazáért, vátesznek álmodta magát, de ez az álom naivnak bizonyult. Ez az álom a lelke legmélyéből fakadt, de az élet bebizonyította, hogy nem békíthető össze a valósággal. Akkor látta be, hogy soha az életben boldog nem lehet. Egész élete kötelességteljesítés és lemondás lesz.

Arra nem gondolt, hogy a versírást abbahagyja, de élesen különválasztotta a közönséges, hétköznapi életet a költészettől, a maga költői világától. A mindennapi életben már nem kereste a boldogságot, később pedig minden magasabb célt és álmot is eltávolított belőle. Mindezt költői világába menekítette át. A közvetlen élet, a húsból és vérből épült valóság alacsonyrendű lett. A költő külön világot teremtett magának, miközben a valósággal, ezzel az alacsonyrendű, de félelmetesen erős világgal szakadatlanul harcolt. A költemények tehát szakadatlan harc közben születtek, szakadatlan fájdalomban, erőfeszítésben és dacban. Lángolás és szenvedés közepette építi fel Berzsenyi azt a költői világot, ahol nem szenved a hitvány, törpe, és mégis legyőzhetetlen hétköznapoktól.

A költői mámor, az ún. ihlet is élesen elvált az élet egyéb pillanataitól, és semmi kapcsolat nem maradt a kettő között. A költészet egyfajta önkívületi állapotból, a költői révületből fakad, ámbár a szavakba öntés és a végső kidolgozás a legjózanabb és legéberebb tisztánlátást követeli meg. Az ihletről való álláspontját Berzsenyi a Kölcsey recenziójára adott második, végleges válaszában fejtette ki: „Az oly expressziók, mint: dithyrambok lángköre s gőztornyok alpesi, nékem sem tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem, de vajon hideg szemmel kell-e azokat nézni? Vajon nem változik az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük?”

A magánéletből a szerelmet és az életre, halálra, sorsra vonatkozó általános nagy érzelmeket, gondolatokat méltónak tartotta a költészetbe emelni, de különválasztotta a közösségi élettől, nemzettől és hazától. Ez formailag úgy jelenik meg a verseiben, hogy a magánélet érzelmeit ütemhangsúlyos, magyaros ritmizálással szólaltatta meg, a közösségi élet nagy kérdéseihez viszont időmértékes verselést használt. Amúgy a magánélet érzelmeinek megverselése egyre kevésbé tűnt számára fontosnak a haza problémái mellett.

A hétköznapot és a költészetet tehát szélsőségesen és mereven szétválasztotta egymástól, és ehhez a felosztáshoz egészen haláláig szilárdan és makacsul ragaszkodott. Szerencsétlen élete fájdalmára ráfogta, hogy költőietlen és hétköznapi, csak legyen ürügye elhallgatni a kínzó és feloldhatatlan ellentmondásokat, amelyek e magatartásból fakadtak. Egyik oldalon a kenyérkeresés, vagyongyűjtés, családalapítás állt, a másik oldalon a haza és a közösség nagy kérdései, nagyság és dicsőség ragyogó és komor álmai.

Az új eszmét, a felvilágosodást sohasem tudta teljesen magáévá tenni, és kezdetben kifejezetten negatívan értékelte: a magyarság megrontójának tartotta. Ugyanis a felvilágosodással indult meg a kemény, férfias életmód háttérbe szorulása (a fiatalok már nem gyakorolták az ősi hadi mesterséget) és a laza erkölcsök, a városias életforma elterjedése. Ösztönösen, vérével és idegszálaiban érezte azonban, hogy a felvilágosodás győzedelmeskedni fog a régi nemesi életforma fölött, és attól félt, az egész nemzet pusztulását okozza.

És milyennek látta a társadalmat, amelyet meg akart menteni és jobbítani akart? Akár akarta, akár nem, jellegzetesen nemesi költő volt. Világnézete, politikai és társadalmi felfogása a nemesi társadalomra épült: a nemesi osztállyal azonosította magát. Épp az tette őt olyan hitelessé, hogy a nemesek világában tudattalan mélységekig, vérével és idegszálaival is otthon volt. A nemesek megérezték, hogy közéjük való ember szól hozzájuk, talán ezért arattak akkora sikert az ő különös és ünnepélyes költeményei. (Már kéziratban feltűnést keltettek, és amikor kötetben is megjelentek, szétkapkodta őket a közönség.) Elfogadta a köznemesség gondolkodását, érzéseit, indulatait és vágyait. Ilyen volt például a feltétlen királyhűség.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!