„A szerencse karjain”: költői sikerek

Berzsenyi is úgy járt, hogy ismerték verseit már kötete megjelenése előtt, és nagy poétaként ünnepelték. Az 1812. március 18-i kaposvári főispán-beavatás alkalmából, melyen mint táblabíró és megyei nemes, közép-birtokos ő is részt vett, a jelenlevő főemberek és mágnások nagy tisztelettel üdvözölték. Báró Prónay mint legelső magyar poétát köszöntötte és elhalmozta dicséretekkel, sőt, kötete dolgainak is személyesen nézett utána a budai cenzúrahivatalban. Példátlan eset volt, hogy még meg se jelent a kötet, de már így kitüntették: ilyen megtiszteltetés egyetlen magyar költőt se ért ebben a korszakban rajta kívül. Édesapjának írt levelében Berzsenyi büszkén számol be az esetről: „Ily tiszteletet nem tudom ki kapott, minekelőtte munkája közrekelt volna” – írta.

Egy másik, hasonló eset is történt: 1812 júniusában gróf Bethlen Ádám özvegye, született Gyulai Katalin grófnő, aki akkor már idős hölgy volt, beleszeretett Berzsenyi A melancholia című versébe. Döbrentei Gábor olvasta fel neki, és a grófnő azonnal elhatározta, hogy erdélyi kastélyának parkjában, egy dísz-barlangban márványlapra véseti a vers egyik strófáját. „Ah, ez nagyon szép, szóla. Kőlapra fogom vésetni s ide tétetem tábláját e grottába, éppen ide való” – írta meg Döbrentei a költőnek.

A tizennégy vagyonosnak éppen nem mondható pesti kispap is, aki összeadta a Berzsenyi-kötet nyomtatási költségeit, bizonyára azért volt hajlandó pénzt áldozni erre a célra, mert a költő híre és versei eljutottak hozzájuk. Maga Berzsenyi evangélikus volt, a papnövendékek katolikusok, ennek ellenére adakoztak számára, amiért a költő levélben illően köszönetet mondott.

A megjelenő kötetnek egyébként rendkívüli sikere lett, és nem kis mértékben hozzájárult ahhoz a féltékenységhez, mely Kölcseyt később hírhedten szigorú recenziója megírására késztette…

Az utókor nem kevésbé szigorú bírálattal illette Berzsenyit. Az Osztályrészem című vers elemzésekor már említettük, hogy a kommunizmus idején politikai okokból is mellőzték és maradi földesúrnak bélyegezték a nemesi témákat megverselő, nagybirtokos költőt. Az 1965-ös akadémiai irodalomtörténet harmadik kötete szerint Berzsenyi „osztályszemléletének szűk horizontjából” fakad az, hogy nem ügyködött eléggé verseinek kiadásán…

Pedig semmi sem állt távolabb Berzsenyitől, mint a henyélés. Éveken át megfeszített tempóban dolgozott: hajnalban kelt, nappal birtoka ügyeit intézte, éjszaka olvasott, írt, így erős fizikuma ellenére 33 évesen már elkapott betegségeket, ágynak döntötték a gyakori járványok. Kazinczynak írta: „Ígérem, hogy mindazon időm, melyet magamtól, feleimtől, szorosabb függezeteimtől elragadhatok, a tudományoké, hazámé.”

Berzsenyi számára tehát nem vezetett egyenes út a kanonizált irodalomba, mivel a kommunizmus idején kiirtották a tankönyvekből és az irodalmi köztudatból. Ez azt igazságtalan ítéletet valamikor a 70-es években kezdték felülbírálni, akkor kezdődött meg rehabilitációja. Persze, tisztán látó, jó ízlésű íróink és költőink mindig is felismerték érdemeit. Babits Mihály szerint „Berzsenyi zsinóros dolmánya időtállóbb, mint Byron lobogó köpönyege”.

Milyen volt Berzsenyi személyisége?

Bonyolult lelkivilágú ember volt. Egyik legjellemzőbb tulajdonsága a mélységes komolyság. Egyéniségét és költészetét is a játékosság, a fölény, a könnyedség teljes hiánya jellemzi. Őnála mindig valamilyen mély tartalom rejlik a sorok mögött: mélyebb énjéből sose áldozott fel semmit a szavak zenéjéért vagy a kifejezés változatosságáért. Ő érzelmet vagy gondolatot akart kifejezni, minél tisztábban, minél kevesebb ceremóniával.

Kötelességének tekintette, hogy világosan fejezze ki magát: a szavak „legtételesebb” hibájául a kétértelműséget rótta fel. Magától értetődőnek tartotta, hogy a vers pontosan azt mondja el, amit a költő gondol. Idegen volt tőle a hangulati aláfestés: nem mondott le a szavak értelméről azért, hogy a verszene által éreztessen valamit, ami nem tűri, hogy a szavak megfoghatóvá és világossá tegyék. Képtelen lett volna a tartalomról megfeledkezve gyönyörködni a szavak puszta hangzásában: nem engedett meg magának ilyen felszínességet.

Nem talált megértő „rokon kebelre” kortársai között ez a nehézkes, szűkszavú, komoly ember, akit Kazinczy pesti értelmiségi barátai lenéztek, mint faragatlan, félművelt vidéki földesurat. Igaz, nagyon jellegzetes dunántúli nemes volt, aki aligha tudott saját körén kívül bizalmasan, elengedve magát, az önfegyelem állandó korlátozása nélkül, résen állás nélkül bárkivel is elbeszélgetni. Az is igaz, hogy jellegzetes gazda volt, aki földje, gazdasága, kertje és szőlője nélkül alig tudott élni. Mégis elvágyódott saját világából egy tágabb és szabadabb életbe, a nagyobb feladatok légkörébe. Túl akart jutni család és kenyér apró gondjain, törpe nyomorúságain.

Kazinczy mindent megtett, hogy pesti barátai (Szemere Pál, Vitkovics Mihály, Horvát István, Kölcsey Ferenc) és Berzsenyi közt barátságot kovácsoljon, de nem tudott a költő számára új környezetet teremteni. Még annyira sem, hogy legalább annak tudata meglegyen Berzsenyiben, hogy él messze tőle néhány komoly és értékes ember, akikkel hátsó gondolat, gyanú és sértődés félelme nélkül, ha csak levélben is, érintkezhet. Úgy érezte, megértetlenül, lehajtott fejjel, örömtelenül és reménytelenül kell végigbotorkálnia az élet sivár útján, amelyen legfeljebb csak alacsonyrendű örömök – birtok és anyagi jólét – juthatnak osztályrészéül. Egész életének egyik fő problémája a társtalanság, az elszigeteltség, a szellemi-lelki értelemben vett magány volt.

A lelke mélyén tudta, hogy az az élet, amit élni kényszerül, nem értékes; hogy a valóság, a saját maga közvetlen élete kicsinyes, hitvány és gyalázatos, tele méltatlan hercehurcákkal és ostoba megaláztatásokkal. Magától értetődő volt számára elfordulni a hétköznaptól, a sürgés-forgástól, a kisszerű élet ravaszságaitól és durvaságaitól. Költőként nem az volt a célja, hogy ezt a törpe valóságot naggyá tegye: egyszerűen nem vett róla tudomást, s önmagába mélyedve egy költői álomvilágba vonult el belőle. Ez az oka, hogy közvetlen, valós élményei nemigen találtak utat a verseibe. Minél jobban tudatára ébredt saját tehetségének, annál gyakrabban választott általános gondolatokat költeményei témájául, és annál inkább lemondott arról, hogy közelebbi élményeire építse a verseit.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!