Berzsenyi Dániel portréja

Az írás vázlata:

• Bevezetés
• Félreértések és irodalmi közhelyek Berzsenyivel kapcsolatban
• „A szerencse karjain”: költői sikerek
• Milyen volt Berzsenyi személyisége?
• A magánélet megjelenése Berzsenyi költészetében
• A közélet megjelenése Berzsenyi költészetében
• A Habsburgok iránti hűség gyökere
• A főnemesség iránti csodálat gyökere
• A jobbágykérdésben való álláspont gyökere
• Kiábrándulás az ősi Magyarországból
• Hogyan jelenik meg Berzsenyi egyénisége a költészetében?
• Befejezés

Nemeskürty István szerint, aki monográfiájában új megvilágításba kívánta helyezni Berzsenyi Dániel alakját, kevés költővel bánt el olyan igazságtalanul a magyar irodalomtörténet, mint éppen Berzsenyivel. Számos félreértés nyomán alakult ki az a Berzsenyi-kép, amely makacsul tartja magát a köztudatban, és amely elég egyoldalú, torz ítélet a „niklai remete” fölött.

Jellemző a 20. századi irodalomtörténetre, mondja a szerző, hogy Berzsenyi alakját a tanulmányírók Szemere Pál és Kölcsey Ferenc szemszögéből ítélték meg. A költőnek megvoltak a maga irigyei, akik szándékosan félre akarták ismerni és faragatlan vidékinek, mogorva, tudatlan bocskoros nemesnek akarták látni.

Félreértések és irodalmi közhelyek Berzsenyivel kapcsolatban

Elsőként Németh László próbálta eloszlatni a Berzsenyi körüli félreértéseket 1937-es tanulmányában, de sok közhely azóta is fennmaradt a költővel kapcsolatban. Nézzünk meg ezek közül néhányat!

Sokáig élt a köztudatban az a kép, hogy Berzsenyi földhözragadt, maradi kisnemes volt, aki a maga szűk körében élt és nem értette a világot. Mintha szerény körülmények közt vegetáló, mind anyagilag, mind szellemi értelemben beszűkült, korlátolt ember lett volna. Ezt a „lefokozást” feltehetőleg annak köszönhette, hogy mindig mértéktartóan, egyszerűen élt, és szerény lakóházát nem tudta idejében rendbe hozatni (évekbe telt, míg megalapozta egzisztenciáját), így az összedőlt.

Pedig nem egy parlagias bocskoros nemesről, hanem egy tekintélyes középbirtokosról van szó, aki 1200 hold földön gazdálkodott, és meglehetősen jómódú volt. Idővel társadalmi megbecsültségre is szert tett (pl. táblabírónak választották).

Az a tévhit is sokáig élt, hogy tanulatlan, vagy legalábbis félművelt ember volt, hiszen ismerjük soproni iskoláséveinek kilengéseit és apja pedagógiai elveit. Saját műveltségéről mindig szerényen beszélt, hiszen tanulmányai félbemaradtak. Egész életén át fájt neki, hogy nincs csiszolt és szabályos műveltsége, és hogy ennek megszerzését végleg elmulasztotta. De ettől ő még nem volt tudatlan. Szakadatlanul olvasott és képezte magát (ezt a soproni és a kaposvári könyvtár kölcsönzéseinek fennmaradt jegyzéke is bizonyítja). Nagyon rosszul esett neki, amikor Kazinczy pesti barátai, ezek az éles elméjű, csiszolt modorú emberek fölényes műveltségüket csillogtatva éreztették vele falusias, „elmaradott” voltát.

Az is népszerű közhely, hogy Kis János, a szomszédos község lelkésze, egy váratlan látogatás alkalmával úgymond „rajtakapta” barátját versírás közben. Mármint hogy Berzsenyi dugdosta volna költeményeit a világ elől.

Nemeskürty szerint nem valószínű, hogy bárki rajtakaphatta volna a költőt. Sokkal valószínűbb, hogy Berzsenyi akkor látta elérkezettnek az időt, hogy kilépjen a világ elé. Ennek akkoriban egyetlen módja volt: meg kellett közelítenie az elismert szaktekintélyt, Kazinczy Ferencet. Kis János, aki már Kazinczy börtönévei előtt is levelezett a széphalmi mesterrel, alkalmas volt közvetítőnek.

Mi bizonyítja, hogy Berzsenyi tudatosan döntötte el, hogy megméreti magát és tehetségét? Az, hogy a szemérmes költő által dugdosott kéziratcsomóból hamarjában előkapott három vers (A magyarokhoz, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, A reggel) véletlenül a legjobb három vers az 1803-ig megírt költeményei közül. Jól felmérhető belőlük költői képessége, életprogramja, tehetsége. Ez azt mutatja, hogy nagyon is tudatosan választotta ki őket arra, hogy költői névjegyei legyenek. Tehát gondosan előkészítette és megszervezte „bemutatkozását” Kazinczynak.

Talán a legrosszindulatúbb szemrehányás, amit az utókor tett a költőnek, az volt, hogy engedett másokat szorgoskodni első verseskötete kiadásán, és tehetős ember létére a kiadás költségeit se állta, hanem szerény jövedelmű kispapok adományaiból jött össze rá a pénz.

Valójában ő várta legtürelmetlenebbül, hogy kötete megjelenjen, és saját maga intézkedett az ügyben. Csakhogy a Kis Jánost meglátogató Kazinczy rábukkant a lelkésznél Berzsenyi kéziratára, és magával vitte Széphalomra, hogy átjavítgassa. A kézirat azért volt Kis Jánosnál, mert a költő őt bízta meg, hogy adja nyomdába.

Berzsenyi nem tiltakozott, sőt, eleinte még örült is, hogy Kazinczy gondjaiba vette a verseit. Nem sejtette, hogy kézirata öt évig hever majd nála. Végül a széphalmi mester egyik híve, Helmeczy Mihály vállalkozott a kötet kiadására, méghozzá egy Berzsenyi által újramásolt példányból, mert az eredetivel még mindig Kazinczy pepecselt.

Helmeczy tudta, hogy a kötet siker lesz, és a dicsőségből akart részesülni. A költő tudta nélkül gyűjtést rendezett a kiadási költségekre, és a befolyt pénzből ő adta ki a kötetet 1813-ban.

Hogy miért rendezte a gyűjtést, az rejtély. Berzsenyi többször is hangoztatta, hogy elég gazdag ahhoz, hogy állja a kiadás költségeit. Nemhogy sajnálta volna a pénzt saját kötetére, de restellte, hogy a kötet adományokból jelent meg, mintha ő szűkölködne és nem tudná kifizetni.

1811. június 15-én kelt levelében valósággal könyörgött Horvát Istvánnak, hogy közöljék vele a nyomdaköltség összegét: „Magyarázd meg azt nékem, nagyérdemű barátom, mi annak az oka, hogy én titeket többízben is kérvén arra, hogy (…) tudjátok meg, mennyi pénz leszen szükséges gyűjteménykém kiadására, hogy azt nékem tudtomra adván, a pénzt jókor előkészíthessem s Néktek megküldhessem, Tőletek mindekkorig tudósítást nem kaphattam.” Még az 1811-es pénzleértékelés, a birtokát sújtó országos aszály és gyenge termés, háza összedőlése és családi problémái közepette is hajlandó lett volna fedezni a költségeket.

Szintén elterjedt irodalmi közhely, hogy a „niklai remete” társaságkerülő, mogorva ember volt. Valóban az lett volna? Szemere Pál visszaemlékezése szerint 1810. márciusának végén találkozott Berzsenyi Dániellel Budán, és a költő négy nap alatt hétszer vendégelte meg őt, Vitkovics Mihályt és a fiatal Kölcsey Ferencet. A hétből négy alkalommal drágának számító vendéglőkbe hívta meg őket. Közben könyveket vásárolt, nyomdásznál járt, saját költségén arcképet festetett magáról (ami szerinte nem sikerült jól). Viszont az igaz, hogy nem akart férfiakat találkozáskor és elköszönéskor szláv szokás szerint megcsókolni: és ezt bizony felrótták neki. Férfias tartózkodással, kemény kézszorításokkal búcsúzott tőlük, és azóta is remeteként él a köztudatban, holott nagyon is vendégszerető, társaságkedvelő ember volt.

Ha Vitkovics Mihályhoz c. versét elolvassuk, rábukkanunk néhány sorra, amelyben ő maga vall erről:

„Rendeltetésünk nem a magányos élet
S örök komolyság s elmélkedés
Hanem barátság és társalkodás.
S nem a világi jókat megtagadni
De józan ésszel vélek élni tudni
A bölcsességnek titka és jele.”

Vajon miért volt annyi irigye a költőnek? A válasz egyszerű: sikeres volt, versei már kötetének megjelenése előtt népszerűek lettek. Régi irodalmunk fontos jellegzetessége, hogy nem kellett nyomtatásban megjelenniük a verseknek ahhoz, hogy a közönség ismerje őket. Balassi Bálint versei például szájról szájra jártak, a nemesi udvarházak csak úgy zengtek tőlük, pedig egyetlen kötete se jelent meg életében. A verseket annak idején emlékkönyvekbe másolták be, a szövegek apáról fiúra szálltak. Kötetek híján így maradhattak fenn.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!