Berzsenyi Dániel portréja

Az elemzés vázlata:

• Bevezetés (a vers keletkezésének körülményei)
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A vershez köthető stílusirányzatok
• A vers műfaja, verselése
• A vers értelmezése

Bár Kazinczy Ferenc ódaköltőnek szánta Berzsenyi Dánielt, elégiái is jelentősek. 1804 körül kezdte írni azt a 8-10 verset, amelynek alaptémája a mulandóság, az idő múlása – ezeket ma elégiának tekintjük, de maga Berzsenyi nem nevezte annak, mert nem disztichonban íródtak.

Elsősorban nem a halálfélelem szólal meg elégiáiban, hanem inkább a kiégés és az elmagányosodás. Sivárnak érezte az életét, amelyből a fiatalság elmúltával minden öröm és szépség eltűnt. Elviselhetetlen volt napjai egyhangúsága, monotóniája; csüggedtnek, kiábrándultnak érezte magát, évek óta kedélybetegség gyötörte. Nyomasztóan hatott rá vidéki elszigeteltsége, és az a kínzó ellentmondás, amely költői álomvilága és falusi gazda életmódja közt fennállt.

A reménytelenség érzése rezignált lemondásban fejeződött ki, amit 1804 körül írott, Búcsúzás Kemenes-Aljától című költeménye is sugall.

Milyen kapcsolat fűzte Berzsenyit Kemenesaljához? Itt volt az otthona: szülőfaluja, Hetye, és sömjéni birtoka is, ahol házassága után feleségével letelepedett. 1804-ben azonban niklai birtokára költözött, ezért kellett búcsút mondania szülőföldjének, Kemenesaljának.

Hogy miért költözött el Niklára, azt nem tudjuk biztosan. Lehetséges, hogy gazdasági megfontolásból, de az is lehet, hogy így akarta megakadályozni, hogy fény derüljön egy titkos szerelmi viszonyára, amit már házasemberként folytatott (ne feledjük, hogy a kor erkölcseit és szokásait követve érdekházasságot kötött, így a szerelmet nem a házasságban találta meg). Még az is közrejátszhatott, hogy 1803-ban kiderült, hogy verseket ír, és ezt környezete elég vegyes érzésekkel, értetlenkedéssel fogadta.

Akármi is volt az ok, a költözéssel nagy árat kellett fizetnie: Nikla önkéntes száműzetésének színhelye lett, s ráragasztották a „niklai remete” nevet.

A Búcsúzás Kemenes-Aljától feltehetőleg már Niklán született, és hosszú idő telt el, amíg a költő véglegessé csiszolta. Ugyanakkor se Niklát nem említi a vers, se azt a sorsot, amely a búcsúzó lírai ént új lakóhelyén várta. A vershez óhatatlanul hozzátartozik ez is – a mű utal arra a lehetőségre, amely végül bekövetkezett –, de a költőnek nem a jövő fáj igazán, hanem az elszakadás, amelyről tudja, hogy nemcsak végleges, hanem végzetes is.

Olvassuk el a verset!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!