A második egység (4-6. versszak) hozza meg a fordulatot: Berzsenyi keresi a világerők kavargásában a szilárd pontot, a káosszal szembeszállni tudó értelmes emberi erőket.

Ennek az egységnek sokkal visszafogottabb, gondolatibb hangneme van: a higgadt, csöndes, bizakodó várakozás és eszmélkedés hangján szól a költő. Mondatai kevésbé rohanóak, nyugodtabbak; a felindulást higgadtság váltja fel. Az igék kevésbé dinamikusak: nem mozgást, hanem állapotot fejeznek ki, és elvontabbak is (őseid várába gyűltél, állni-tudó legyen, stb.).

Te Títusoddal hajdani őseid
Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk

A „Te Titusod” Ferenc császárra utal, akinek trónját Berzsenyi A tizennyolcadik század című versében egyszer már „titusi trónus”-nak nevezte. A magyar nemesség a megszólított, tehát a magyarságnak mondja, hogy te a császároddal együtt őseid várába gyűltél.

Azért őseik várába, mert a császár 1807. április elejére nem Pozsonyba, hanem Budára hívta össze a magyar országgyűlést. Napóleon fenyegető közelsége miatt tért el a hagyománytól, a második ülésen személyesen is megjelent, és a rendek lelkesen ünnepelték.

Berzsenyi tehát I. Ferenc császárt a Kr. u. 1. században uralkodó Titus római császárhoz hasonlítja, akit az utókor igazságosnak, bölcsnek és kegyesnek ismert (a „jó császár” szinonimája). Vajon miért?

A mi megítélésünk szerint a rendőrállamot és besúgórendszert szervező, haladás-és felvilágosodás-ellenes, reakciós, abszolutista Ferenc császár működése kártékony volt a magyarságnak, akkor miért értékeli a költő ilyen pozitívan? Ebben valószínűleg közrejátszhatott József nádor iránti rokonszenve, aki nagy barátja volt a magyarságnak, és oka lehetett a fentebb már említett korhangulat, az általános királyhűség is.

Ha már szóba került, jó tudnunk, hogy volt az osztrák uralkodóházban egy ilyen ember is, mint József nádor: kiről is van szó? József nádor nem más, mint Habsburg József (1768-1847), „aki Habsburgnak született és magyarnak halt meg”. Nagyon népszerű személyiség volt Magyarországon; Ferenc császár öccse, 1796-tól haláláig, 1847-ig Magyarország nádora. Sokat tett a reformkori Magyarország fejlesztéséért, nevéhez fűződik többek között Pest klasszicista arculata, a Nemzeti Múzeum, a Német Színház, a Gellért-hegyi csillagvizsgáló, a Ludovika Akadémia és több vasútvonal építése, a Városliget rendezése, a Margitsziget parkosítása, az új pesti és lipótvárosi negyed fejlesztése, a műszaki felsőoktatás megerősítése. Megtanult magyarul, Budán élt, és annyira szerette a magyarokat, hogy „a legmagyarabb Habsburg” néven emlegették. Az utókor hálátlanul bánt vele: a kommunizmus idején kastélyát lerombolták, sírját meggyalázták, nevét kiirtották nagyjaink közül. Ma is alig ismerjük, pedig majdnem annyit köszönhet neki az ország, mint gróf Széchenyi Istvánnak, akihez eszmeileg közel állt egyébként: felvilágosult, haladó gondolkodású ember volt – jegyezzétek meg a nevét, mert megérdemli!

A bölcs tanács s kormány figyelmén
Állni-tudó legyen a habok közt.

Figyeljük meg, hogy ebből a két sorból minden logikát cáfolva milyen merész hit árad: Berzsenyi nem reményvesztettséget érez, nem esik kétségbe, nem pesszimista. Hisz abban, hogy a bölcs kormányzás miatt hajónk „állni-tudó” lesz a habok közt.

Vagyis abban bizakodik, hogy a nemzet, a haza nem fog elpusztulni. Az örökös változás történelmi szükségszerűsége, ami olyan pesszimista befejezést adott A magyarokhoz I-nek, most nem keseríti meg a költőt. Azt reméli, hogy a magyarság kivétel lesz, nem esik áldozatul a történelemnek.

Ennek a bátor hitnek az alapja a régi rend (a feudalizmus) megőrzése, valamint a Ferenc császár és a magyar nemzet között létrejött szilárd egység, amiről már fentebb beszéltünk. Berzsenyi a császárt jó kormányosnak tartja és tanácsadóit bölcsnek (meglehet, József nádorra gondol, amikor bölcs tanácsról ír, a nádor ugyanis igen hatékonyan képviselte a magyar érdekeket a császár felé, pl. Kazinczyék szabadon bocsátását is ő járta ki).

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!