Az első egység az 1-3. strófa, amelynek uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A költő rá akar ébreszteni, hogy a magyarság, mint története során annyiszor, ismét belesodródott a nagy erők küzdelmébe, s ennek folytán a nemzet tartósan veszélyeztetetté vált, mind szabadságában, mind létében.

A vers nagy erejű indításából kiérződő fő élmény a fenyegetettség, a veszély érzése:

Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
     S a föld lakóit vérbe mártott
          Tőre dühös viadalra készti.

Az első sorban a költő a háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásához hasonlítja. Ez a kép már Horatiusnál és Alkaiosznál is felbukkant: az állam hajója a tenger vad hullámai közt lebeg, melyek elnyeléssel fenyegetik.

A második sor metaforája egy mitológiai metafora, amely a rémület érzésére erősít rá. Erynnis a viszálykodás antik istennője, aki itt a történelem romboló, démonikus erőit képviseli.

A görög mitológiában a lelkiismeret mardosásait felkorbácsoló, bosszúálló, kígyóhajú istennő. Az ő „vérbe mártott tőre” igencsak érzékletes és riasztó hatású kép. Harc, viszály, meghasonlás fenyegeti a békét és a rendet.

Bizonyára megfigyeltétek, hogy Berzsenyi költeményei (nemcsak ez, hanem a többi ódája is), tele van antik utalásokkal. Vajon miért? Abban a korban, amikor ő élt, a középiskolákban az oktatás latinul folyt, és a görög és latin klasszikusok olvasása sokkal fontosabb része volt a tananyagnak, mint ma. Az antik történelmet és irodalmat minden tanult ember ismerte, az ókori nevek örök példaként álltak mindenki előtt. Ez az oka, hogy a költő a saját korának eseményeit és szereplőit az antik mitológia és történelem nyelvére fordította át: mindenki értette.

Érzékelhető, hogy széles, kitágult világnak mutatja be a történelmet: a kozmosz, a nagyvilág küzdőterén emberfölötti, gigászi erők kavarognak. A hegyek, tengerek és viharok képei, a földrészek és évszázadok dimenziói elemi erővel érzékeltetik azt a mély átélést, amellyel a költő a háborúk forrongását leírja.

Különös feszültség élteti ezeket a lüktető, dinamikus képeket, melyek nagyarányú természeti jelenségeket, nagy földrajzi vagy eszmei távlatokat fognak át.

A világkatasztrófa képzetét Berzsenyi tömören, nagy megjelenítő erővel fejezi ki. Ez az élmény olyan mélyről jött nála, hogy más verseiben is hangot kap (pl. A tizennyolcadik század, A felkölt nemességhez II., Az ulmai ütközet).

Az első versszak által érzékeltetett háborús rémület a következő két strófában egy véres zűrzavar látomásába megy át, amely az egész világot felfordulással fenyegeti:

Egy nap lerontá Prusszia trónusát,
A balti partot s Ádria öbleit

A versben szereplő földrajzi tulajdonnevek a mai olvasó számára már nehezen beazonosíthatóak. Ha megfigyeljük, Berzsenyi észak és dél, kelet és nyugat szélső pontjait igyekezett megjelölni, és így – némi romantikus túlzással – az egész világ képzetét keltette fel.

Bár a földrajzi utalások nehezen beazonosíthatók, azért mi mégis próbálkozzunk meg vele!

Először is Prusszia. A vers születését megelőző években a háborúk fő színtere Poroszország volt (ahogy Berzsenyi nevezi: Prusszia); a porosz királlyal, III. Frigyes Vilmossal pedig szövetségben állt Sándor cár és Ferenc császár (és a Habsburg-birodalom részeként a magyarok is).

1806. október 14-én Napóleon megsemmisítő vereséget mért Frigyes Vilmosra a jénai csatában, aztán a franciák bevonultak Poroszország fővárosába, Berlinbe. Erre mondja Berzsenyi, hogy Napóleon egy nap alatt lerombolta Prusszia trónusát (bár trónjától nem fosztotta meg a királyt, csupán elvette tőle országa nyugati felét, és a megmaradó fele is francia függőség alá került).

1807. július 7-én kötötték meg a tilsiti békét, amely lezárta ezt a hadjáratot, a versben „balti part”-ként emlegetett Baltikum egy részét (a litván területeket) is elvette Napóleon. Dalmácia és Isztria, amelyet Berzsenyi az „Adria öblei”-ként emleget, osztrák fennhatóság alatt volt, és többször is gazdát cserélt a hadjárat során.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!