Az elemzés vázlata:

• Bevezetés (a vers keletkezésének körülményei: történelmi háttér, korrajz)
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A költemény címzettje, célja, hangvétele
• A vershez köthető stílusirányzat (klasszicizmus)
• A vers műfaja, verselése, szerkezete
• A vers értelmezése
• A vers megítélése (avagy hogyan „élhetett túl” egy ennyire korhoz kötött költemény?)

 

 

 

 

 

Berzsenyi Dánielnek A magyarokhoz címmel írt második ódája 1807-ben keletkezett, és a napóleoni háborúk adják történelmi hátterét.

A költő 1797 és 1807 között egész sor közösségi ódát írt (olyan ódát, melyben egy sorsdöntő kérdésben fordul a közösséghez, mint pl. A tizennyolcadik század, A felkölt nemességhez a szombathelyi táborban, 1797, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, 1805, Az ulmai ütközet, 1805), tematikailag ezek közé illik A magyarokhoz II.

A vers megértéséhez fontos megértenünk a történelmi helyzetet, hiszen a költeményben említett helynevekkel és földrajzi utalásokkal Berzsenyi saját korának eseményeire céloz. Először tehát jöjjön egy kis történelmi bevezető: beszéljünk erről a nagyon izgalmas és eseménydús korszakról!

Napóleon, a nagy hódító, aki a francia forradalom révén emelkedett fel, s előbb a köztársaság ellenségeivel számolt le, aztán császárrá koronáztatta magát, európai hegemóniára tört, sorra megtámadva az útjában álló országokat. Poroszország, Anglia, az orosz cár és az osztrák császár hol lazább, hol szorosabb szövetségben harcolt ellene.

A francia nagyhatalmi törekvések első számú akadálya Európában a Habsburg-birodalom volt, melynek erejéhez a Pragmatica Sanctio értelmében Magyarországnak pénzzel és katonával is hozzá kellett járulnia.

A bécsi kormányzat egymás után több országgyűlést is összehívott (1796, 1802, 1805), melyeknek mind az volt a célja, hogy újabb katonalétszámot és újabb adómegajánlásokat alkudjon ki a magyar rendektől. A sorkatonaságot sokszor nem verbuválták, hanem „kötéllel fogdosták” össze a jobbágyok közül. A császár nemesi felkelést is hirdetett háromszor (1787, 1800, 1805), de harcba nem küldték a nemesi bandériumokat, csak a negyedik alkalommal (1809-ben), amikor az elavult hadiszervezet csúfos vereséget szenvedett a franciákkal szemben.

Ennek az időszaknak a története szédítően pergő és szerteágazó: a békekötésekre új háborúk jönnek, szövetségek keletkeznek és bomlanak fel, országok és tartományok cserélnek gazdát. Nem véletlenül nyitja Berzsenyi a verset az egyetemes forrongás képével: már ami 1807-ig, a vers keletkezéséig történt, az is ijesztő lehetett, és elég volt ahhoz, hogy veszélyérzetet keltsen.

Magyarország, elsősorban a magyar nemesség közhangulata is hozzájárult a vers keletkezéséhez. Bécs mindent elkövetett, hogy a magyarokat megnyerje, mert a harcokhoz emberben, pénzben, gabonában a mi hazánk jelentette a fő bázist.

Az osztrák kormányzat igyekezett eszmeileg befolyásolni a magyar nemeseket, az országgyűlések nyitó és záró beszédeiben dicsérte őket királyhűségükért és becsületességükért, hízelgett nekik, azt éreztette velük, hogy rajtuk a világ szeme. Ferenc császár egyik beszédében „Szívemnek legkedvesebb magyarjai!” megszólítással illette őket, és azzal zárta szavait: „Egyek voltunk, egyek vagyunk és maradunk mindaddig, míg a halál bennünket el nem választ.”

Ennek ellenére a magyar rendek véleménye Napóleonról nem volt egységes. A legkisebb csoportot, a jakobinizmus felé hajló progresszíveket, akik Napóleonban a francia forradalom képviselőjét látták, hamarosan elnémította, háttérbe szorította az osztrák kormányzat.

De rajtuk kívül is voltak a nemesség köreiben Napóleonnak csodálói, és akik nem csodálták, azok se érezték magukénak az ellene vívott háborút. Voltak, akik a Habsburgok szorongatott helyzetét szerették volna arra kihasználni, hogy politikai és gazdasági előnyöket csikarjon ki tőlük Magyarország.

Ám a legerősebb a nagybirtokos, Habsburg-hű réteg volt, amely feltétel nélkül támogatta a bécsi udvart a franciák ellen pénzzel és katonával is.

A Habsburg-ellenes magyar nemesi ellenzék nem akarta a császárnak megajánlani az adót és a katonákat, a vers keletkezésének idején, az 1807-es országgyűlésen is bizonyos régi követelések teljesítésétől akarta függővé tenni a dolgot.

A hangulat akkor kezdett változni, amikor Napóleon már a magyar határokat is fenyegette. Az 1805. október 14-ei ulmi vereség riadalmat keltett, hiszen utána a franciák bevonultak Bécsbe, sőt Pozsonyba, a magyar országgyűlések hagyományos színterére is.

Ekkor kiáltotta ki a magyar nemesség Franciaországot a magyar nemzet és a magyar alkotmány ellenségének. Ekkor talált egymásra, fogott össze a Habsburg-párti és a Habsburg-ellenes nemesség, hiszen Napóleontól nemcsak a magyar területeket, hanem a feudalizmus rendszerét (az ősi alkotmányt) is védeni akarták.

Tudták, hogy Napóleon forradalmi újításokat vezetett be az általa elfoglalt területeken, Belgiumban, Luxemburgban, Hollandiában, Itáliában, Németország nyugati részén, Svájcban, stb. Törvénykönyve, a Code Napóleon szerint minden polgár egyenlő, vagyis eltörölte az öröklődő nemesi rangokat és osztálykiváltságokat.

Ez gyakorlatilag a feudalizmus eltörlését jelentette, márpedig a magyar nemesség ragaszkodott a feudalizmushoz: a magyarság szerette és féltette a maga alkotmányát, amelyben afféle kultúrkincset látott. Bár alig egy évtizede még úgy gondolták, ez az alkotmány elavult és modernizálásra szorul, most, a fenyegetettség állapotában hirtelen szentnek érezték. Az ősi alkotmány védelme a magyar hagyományok védelmét jelentette a számukra és a szabadság szimbóluma volt.

Ehhez vegyük hozzá, hogy a nemesség nagy része királyhű volt (a Martinovics-mozgalom, amely köztársasági államformát akart, csak múló epizódnak bizonyult, nem volt széles társadalmi támogatottsága). Az uralkodó iránti hűség magától értetődő volt számukra, és ezt erősítette a vallási érzület is, hiszen a királyi ház „isten kegyelméből” uralkodott.

A bécsi udvar is jól kiismerte már a lobbanékony, áldozatkész magyarokat, és gondoskodott róla, hogy szenvedélyességüket kihasználva fokozza bennük a lojalitás érzését (hogy maga a császár emberileg vagy uralkodóként mennyire méltó erre a hűségre és tiszteletre, azt a magyar nemesség zöme képtelen lett volna megítélni).

Tudjuk, hogy Napóleon elsősorban személyes varázsának köszönhette karrierjét, míg Ferenc császár ennek a mesterségesen gerjesztett lelkesedésnek köszönhette a magyarok hűségét.

Ahhoz, hogy megértsük, miért dicséri Berzsenyi a Habsburg császárt és miért buzdít Napóleon ellen, elsősorban azt kell átéreznünk, milyen volt a korhangulat, amelyben élt.

Ez még nem a függetlenségi harcok ideje, a kor nemessége nem gondolt az osztrákoktól való elszakadásra. Mai eszünkkel visszanézve már nehéz megérteni, különösen a későbbi, 1848-as események ismeretében, de voltak dolgok, amiket Berzsenyi korának nemessége a nemzeti függetlenségnél is fontosabbnak tartott. A kor általános királyhűsége és alkotmánytisztelete él az ő verseiben is.

Most olvassuk el a verset!

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!