A befogadásesztétika (recepcióesztétika) egy modern irodalomtudományi irányzat, amely a filozófiai hermeneutika (Gadamer) és az irodalomtudományi strukturalizmus eredményeiből indul ki. Programadó írása Hans Robert Jauss Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja c. 1967-es előadása.

Jauss elveti mind a pozitivista, mind a szellemtörténeti jellegű irodalomtörténet-írás hagyományát, s a legkülönbözőbb iskolák közös hibájának azt tartja, hogy az írói, alkotói folyamat végeredményére, a műre koncentrálnak, pedig az irodalom – bár valóban művekből áll – nem létezhet olvasók nélkül.

Eszerint az irodalom művekből és befogadókból, a befogadók történetileg változó sorából, a mű és a befogadó, a kortársai és a későbbi befogadó történelmileg szintén változó viszonyából áll. Az irodalom története így a művek és a befogadók, a mű és a befogadás (recepció) és a közöttük lévő, történetileg változó viszony története.

Az irodalomtudománynak tehát figyelnie kell a művek koronként és személyenként változó értelmezéseire és hatására, azaz kutatnia kell a művek befogadástörténetét. Az addigi tudományos iskolák Jauss szerint produkcióesztétikák voltak, ezeknek ki kell egészülniük a befogadás-és a hatásesztétikával.

Az említett tanulmány fő tézisei a kutatás alapfogalmaivá váltak:

1. Az irodalmi mű dialogikus jellegű, minden egyes olvasat új és új visszhangot hívhat elő. A mű nem időtlen emlékmű, a szöveg szüntelenül aktualizálható, s az irodalomtörténetnek nem tények halmazával, hanem az aktualizálások sorával kell elsősorban foglalkoznia.
2. Ugyanakkor az sem helyes, ha minden egyes olvasó minden egyes olvasását önálló olvasatnak (értelmezésnek) tekintjük. Az olvasónak sokféle ismerete, s ezek alapján objektiválható elvárásai vannak. Ezek képezik a várakozáshorizontot, elváráshorizontot. A mű befogadása és hatása csak ebben az objektiválható vonatkozási rendszerben írható le.
3. A megjelenő új mű vagy kiszolgálja a befogadó elvárási horizontját – persze eltérő mértékben – vagy horizontváltást követel meg. Minél nagyobb a távolság, az esztétikai distancia az adott elvárási horizont és az új mű között, annál erőteljesebb a mű újszerűsége, annál inkább létrehozhat horizontváltást. Ez bekövetkezhet szinte azonnal (példa rá Petőfi Sándor, Arany János költészete) vagy több évtizedes késéssel (példa rá Stendhal, Flaubert fogadtatása, akiket néhány évtizeddel a haláluk után fedeztek fel). Máskor pedig erősen megosztja még a tájékozott olvasóközönséget is az új mű (pl. Ady Endre jelentkezésekor).
4. Az irodalmi mű költőisége, esztétikai értéke nem időtlen és objektív. Értelme, jelentése nem egyszer s mindenkorra megfogalmazott és nem lesz örökké hozzáférhető. A befogadásesztétikai jellegű irodalomtörténet rekonstruálni képes egy korábbi elvárási horizontot, megvilágíthatja a mű egykori és mai olvasata közötti hermeneutikai különbséget, s ezzel tudatossá teheti a befogadás történetét is.
5. Az új elmélet nemcsak lehetővé teszi, hanem meg is követeli a történelmi szemléletet, a művek történelmi helyének és jelentőségének leírását. Ez is aktív folyamat. Megkülönböztetendő a mű aktuális és virtuális jelentése, s ezek akkor térnek el különösen egymástól, amikor a közönség elváráshorizontja különösen távol esik a mű által keltett új elváráshorizonttól, s így a lehetséges jelentés befogadása az adott időben lehetetlen.
6. A történeti szemléletmód egyeduralmával szemben a szinkronikus és a diakronikus elemzés egységét kell megvalósítani. Az eseményszerű folyamatosság helyett a korszak-és horizontváltásokat kell megragadni szinkronikus metszetek révén, s így a fejlődéselv is jobban érzékelhető.
7. Az irodalom nemcsak képet ad a társadalmi létről, hiszen az élmény behatol az olvasók elvárási horizontjába, befolyásolja világlátásukat, így társadalmi magatartásukat is.

Későbbi munkáiban Jauss megerősíti, hogy a korábbiakhoz képest összetettebben kell vizsgálni az irodalmat. Az esztétikai gyakorlatnak három alapfunkcióját különbözteti meg:

• poiészisz (alkotó, produktív tevékenység)
• aiszthészisz (befogadó, receptív tevékenység)
• katharszisz (kommunikatív tevékenység)

Jauss különösen az utóbbi kettő vizsgálatát tartja időszerűnek. Módszerét történeti hermeneutikának tekinti. Alaptézise a szerző, a mű és az olvasó dinamikus kapcsolata. Megkülönbözteti az adott mű hatását, az irodalom adott elvárási horizontját és az adott kor társadalmi elvárását.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!