A vers értelmezése

Magas érzelmi hőfokon indul a vers. Kezdő sorában a költő felkiáltásszerűen megszólítja a kismadarat:

Te cifra kis madár!

Ennek a magas hőfokú indításnak az oka a következő sor kérdésében van megfogalmazva:

Miért hagyád el már
Elmét kecsegtető,
S a búban elmerült
Gyötrelmes árva szívet
Veszélyes aggódásiból
Édesdeden serkentgető
Érzékeny éneked?

Ebben a kérdésben a lírai én bonyolult metaforákat és szószerkezeteket rejt el, amelyekkel saját helyzetét írja le, saját lelkiállapotát ábrázolja.

Mint láthatjuk, az első sorban levő megszólítás után áradatszerűen ömlenek ki a költőből az elfojtott érzelmek. A rab és a madár című verset éppen ezekért az áradó érzelmekért szokták dicsérni, pedig a vers alaphelyzete az, hogy a költő visszafojtani igyekszik az érzelmeit.

Ezt abból vehetjük észre, hogy a rabot (önmagát) egy személytelen, eltávolító metonímiával mutatja be „gyötrelmes árva szív”-ként. A sorok lírai áradása ellenére a tartózkodás, a zárkózottság mindvégig meghatározó eleme marad a költeménynek!

A rabságban a magánytól szenvedő, „búban elmerülő” költőt a „veszélyes aggódás” már-már az őrületbe kergeti. Ebből az állapotból ragadja ki a kismadár éneke.

Kétségbeesve kérdezi a maradat, hogy ugyan miért hagyná máris abba az éneket (az „érzékeny ének” alliterációja fokozza az elégikus hangnemet). Tehát a költőt a félelem készteti megszólalásra: attól tart, hogy a kismadár, amely eddig elszállt és mindig visszarepült, egyszer végleg elrepül, és többé nem tér vissza.

Ez a félelem szüli azt a hálát is, amit a rab költő a vers folyamán többször is kifejez a madárka iránt:

Vagyis – mivel köszönjem én neked,
Hogy bús magánosságomban meglátogatsz?

A hála is kérdőformában van kifejezve: ebből érezzük a társtalanságtól szenvedő költő zaklatottságát. Már-már kényszeres vágyat érez, hogy kifejezze a háláját, s ennek a vágynak a „mivel köszönjem meg” sor ismétlése által ad hangot.

Egyben magasztalja is a madárkát, akinek jelenléte óriási érték a rabságban sínylődők életében, sőt, az emberek életében általában, a világban általában.

S hogy (a mit embertől szívem hiába vár!)
Vígasztalást és kedvet adsz?
Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár!
Mivel köszönjem én meg ezt neked?

A költemény vázát, szerkezetét az elején kifejezett lelkiállapot és a madárka vissza-visszatérésének párhuzama határozza meg.

A költő érthető módon zaklatott hangulatban van, hiszen szélsőségesen sivár, zord környezetben, börtönben kell élnie.

A madárka felbukkanásával megjelenik mindaz, amit a világból a költő jelenleg nélkülözni kénytelen. A madár szimbolizálja mindazt, amire szüksége van, de nem kaphatja meg: a társaságot, az örömet, a szépséget, a megértést, a természetet, a világot, és mindenekelőtt a szabadságot.

A szeme előtt a madár képében megjelenő érték persze még bántóbbá teszi a jelent a rab számára, cellája még zordabbnak tűnik, magánya még ridegebbnek, jövője még kilátástalanabbnak.

Batsányi érzelmei aszerint változnak, hogy a madár éppen közeledik vagy távolodik: kétség és remény között ingadozik, így a vers hangulata is hullámzó.

Az első versszakban a negatív és a pozitív hangulatú szavak száma majdnem azonos. A rab lelkiállapotát érzékeltetik a következő szavak: „búban elmerült”, „gyötrelmes árva szív”, „veszélyes aggódás”, „bús magányosság”.

Ezekkel ellentétes hangulatúak a madárra vonatkozó kifejezések: „édesdeden serkentgető ének”, „vigasztalást és kedvet ad”, „ékes szavú”, „szép tollú”, „drága kis madár”.

A versbeli értékegyensúly gondolati-érzelmi-hangulati ellentétekből van megszerkesztve a fentihez hasonló módon. Van, ahol külön sorokban, szókapcsolatokban, van, ahol egy-egy nyelvtani egységen belül jelennek meg az ellentétek (pl. „S vígasztalásidért / Hálát mosolygó bánatos szemembe.”)

Fel-felrepülsz rostélyos ablakomra:
Bízvást előmbe állsz,
S úgy kandikálsz
Majd bévasalt szűk rejtekembe,

A „szűk rejtek” elénk tárja a vershelyzetet: a lírai én egy zárt térből tekint ki a világra. Ugyanakkor a költő konkrét helyzetét is leírja.

Mint már említettem, Batsányi testi valójában is jelen van a versben, szomorú, realista képekben mutatja meg magát:

Majd elfogyó sovány
Ábrázatomra,
S vígasztalásidért
Hálát mosolygó bánatos szemembe.

Ez a személyesség újdonság Batsányi költészetében, akárcsak saját jelenléte a versben.

A költőt szinte eufórikus boldogságba ringatja a madár éneke. A madárban minden gyönyörű: a hangja, a tolla, a szárnyalása. A költő körül minden elszomorító: a szűk cella, a sovány arc, a bánatos szem. Ez az ellentétpár alkotja később is a vers gerincét.

A képalkotáson kívül a rímekből is kitetszik a költő zaklatott lelkiállapota. A szakasz rímképlete: a a b x c x b c c d a d a c x a a e a x x e. Van itt mindenféle: páros rím, ölelkező rím, félrím. Tehát végeredményben egy teljességgel kiegyensúlyozatlan rímképlet áll előttünk. Ami persze szándékos.

A 3. versszakban már több a negatív kép, mint a pozitív, de a negatív érték hiperbolikus formában mégiscsak megteremti az egyensúlyt: az énekesmadár eltávolodik a börtöntől, és mozgásával összefüggő térbeli síkváltás történik a versben: Batsányi a tér kitágításával nagyítja fel a rab ember boldogtalanságát.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!