A vers keletkezésének körülményei

Az 1790-es években, nem sokkal a nagy francia forradalom (1789) után, egy maroknyi értelmiségi csoport arra vállalkozott Magyarországon, hogy „zendüléssel” (azért ezt a szót használták, mert a „forradalom” szó akkor még nem létezett) érje el a nemzet függetlenedését Ausztriától és valósítsa meg a polgárosodási célkitűzéseket.

Ezt  szervezkedést a magyar jakobinus mozgalom néven ismeri a történelem. Élére Martinovics Ignác apát, volt egyetemi tanár állt. 1794-ben a hatóságok könnyen felgöngyölítették az ügyet, a vezetőket kivégezték, a résztvevőket bebörtönözték.

A bebörtönzöttek között volt Batsányi János is, akire ugyan nem tudták rábizonyítani, hogy részt vett volna az összeesküvésben, de mivel nyíltan Martinovicsék oldalán állt, akiket egy merész hangú védőirat elkészítésével is segíteni próbált, egyévi várfogságra ítélték.

Büntetését a hírhedt kufsteini börtönben töltötte le, ahol a később Kufsteini elégiák címen ismert költeményeit írta.

A börtönélmény hatása Batsányi költészetére

A forradalmi versek harcos Batsányija megszelídült a bezártság hatására. A forradalom költője még nem vette volna észre a daloló madárkát, a rab észreveszi. A rabság és a magány olyan megrendülést váltott ki belőle, amelynek eredményeként páratlan szépségű művek születtek. Ezek közül A rab és a madár mellett a Tűnődés és a Gyötrődés a legkiemelkedőbbek.

Már forradalmi versein is látszik, hogy számára a közvetlen élményt a rabság jelentette: a szabadságot csak vágyakozásként élhette meg.

A fogságban szabadságvágya még erősebb lett: már forradalmi líráját is a szabadságvágy ösztönözte, és most, hogy fizikai értelemben is be van zárva, és valóságos börtönfalak veszik körül, a szabadság hiánya már nem puszta társadalmi probléma a számára, hanem kézzelfogható élmény.

A rabság élményén kívül A rab és a madárban még két fontos alapélmény érhető tetten: az egyik a magány, a másik a természet élménye. Vizsgáljuk most meg ezeket közelebbről!

Batsányi magányélménye

A költő már az első sorokban bevallja, hogy magányos, és ezzel megfogalmazza élethelyzetét: „mivel köszönjem én neked, / Hogy bús magánosságomban meglátogatsz”.

Ez a magány nemcsak annak a következménye, hogy Batsányi épp Kufsteinben raboskodik, hanem egész életének és költészetének egyik alapélménye. A társadalmi és emberi elszigetelődés talán őt gyötörte meg legjobban a kor költői közül.

Batsányi már bebörtönzése előtt átélte annak a fajta elszigetelődésnek a keserű élményét, amelyből egy plebejus származéknak abban a korban alaposan kijutott, főleg ha még ki is emelkedett az átlagból és a felvilágosodás híve volt.

A nemesi írókkal szemben ugyanis, akiket rokoni, társadalmi és gazdasági kapcsolatok hálója védelmezett (mint pl. Kazinczy), Batsányinak senkije sem volt, aki segíthette volna. Ennek oka plebejusi-polgári származása és az, hogy a mindennapi kenyérkereset gondjai is a vállára nehezedtek. Ő alig számíthatott a környezetére, így érthető módon a társadalom elszigetelt atomjának érezte magát.

Magától értetődő, hogy belőle és a hozzá hasonló költőkből szakadt fel legmélyebben a magány keserűsége. Ennek az érzésvilágnak legnagyobb költője Csokonai Vitéz Mihály, aki nemcsak kortársa volt Batsányinak, hanem társadalmilag is hasonló helyzetben volt.

A magányérzés mindkettejüknél az emberekkel kapcsolatos rousseau-i pesszimizmussal párosul, Csokonai ráadásul A Magánossághoz és A tihanyi Ekhóhoz című verseiben az ember nélküli szabad természetet előnyben részesíti az emberi társadalommal szemben.

Batsányi magánya persze nem a Csokonai által „áldott magányosság”-nak nevezett érzés, ami nemcsak bánat, hanem kiváltság is. Batsányi „bús magánosságát” a mélységes mély fájdalom jellemzi.

Ennek a fájdalmas magánynak a nyomait korábbi verseiben is megtalálhatjuk, pl. a Búsongás vagy a Bartsaihoz című költeményekből könnyen kiérezhető, de még A látó első soraiban sem véletlenül emleget a költő „gyászos elmét” és „örök búba merült” szívet.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!