Figyeljük meg, milyen játékos a költői megjelenítés! Batsányi figura etymologicával („bámulva bámul”), illetve a „b” és „sz” hangok alliterációjával adja vissza azt a játékosságot, amely a madarat is jellemzi:

Bámulva bámul és álmélkodik
E táj kis Orfeussa szép szaván

Batsányi „kis Orfeus”-nak nevezi a madarat, akinek szép szava pillanatnyi szünet után újra felcsendül és elvarázsolja a tájat. A mitológiai elemek használata egyéként jellemző volt a felvilágosodás kori klasszicista költészetre, Batsányi azonban ritkán élt vele.

Az Orpheuszra való mitológiai utalás felidézheti bennünk a görög énekes történetét, aki gyönyörűen tudott énekelni és a lantján játszani. Feleségét, Euridikét elrabolta Hádész, az Alvilág istene, de Orpheus gyönyörű énekén meghatódtak az istenek, és visszaadták neki a szeretett nőt, csak egy kikötésük volt, hogy amikor távoznak, egyikük sem nézhet vissza. Az asszony azonban hátranézett…

Az, hogy a költő Orpheuszhoz hasonlítja őt, nagy bók a kismadár számára: azt jelenti, hogy az ő éneke is olyan csodaszép, hogy mindent és mindenkit megindít maga körül. Olyan, mint a görög mitológia híres dalnokáé, aki énekével még halott kedvesét is fel tudta támasztani.

Azzal, hogy a kismadarat azonosítja Orpheusszal, Batsányi képes fokozni a dal hatalmát, amely tulajdonképpen a szabadulást jelenti a rabok számára, ha nem is fizikai értelemben, de lelkileg mindenképpen.

Még a folyó is, – csendesebben
Hajtván bolyongó habjait
A vár alatt,
S nem oly igen sietve,
Nem oly zajogva dúlván partjait,
S a kőfalat.

A dal álmélkodásra készteti még a folyót is, amely csendesebben, lassabban folyik, hogy jobban hallhassa a dalt.

A varázsének hatására a költő nemcsak befogadja a dalt, hanem meg is kéri a „kegyes kis énekest”, hogy zengjen tovább: egyfajta költői fohászt mond el a madárkának, könyörögve neki, hogy folytassa énekét.

Zengj még tovább! zengj, ó kegyes
Kis énekes!
Enyhítsed árva szívemet,
Enyhítsed ah! s felejtesd el velem
Határt nem érhető keservemet.

A rab költő szeretné élvezni a zene gyönyörűségét, vigaszra vágyik és arra, hogy valami elterelje a gondolatait szörnyűséges állapotáról, ezért kérleli a madarat, hogy énekeljen még. A korábbi csendes, nyugodt mondatokkal ellentétben itt indulatot érzünk a sorokban, amelyet azért enyhít a sóhajtást kifejező „ah!” szócska.

És a kismadár, mintha tényleg meghallotta volna a kérést, újult erővel folytatja az éneklést (hiszen a természettől és a raboktól pozitív visszajelzés – csend, hallgatás – érkezik).

Így hát újra felhangzik a „hatalmas ének”, a madárka „ezüst-szava”, sodró lendülettel és ellenállhatatlan erővel:

És íme zeng!… De mely szokatlan,
Mely új erővel hangzik ezüst-szava?

Batsányi az „ezüst-szava” szinesztézia segítségével érzékelteti velünk a madár ezüstös, csilingelő hangját.

Ám ez a madárdal most egy kicsit más, valahogy megváltozott: új erő érződik belőle.

A madárdal erőssége egyre fokozódik, s ezzel párhuzamosan a természet is élőbbé válik:

Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan
Vígságnak indul minden a partok körül!
Miként örül,
Miként süvít az ő
Hatalmas énekének
Hegy, völgy, mező!

Az a természet tehát, amely eddig méltósággal hallgatott, most feléled. Észre kell vennünk, mennyire fontos szerepet kap a versben az, hogy Batsányi az érzelmeket és a gondolatokat a környezet bemutatásán keresztül ábrázolja.

A táj elemeinek megszemélyesítése és a felkiáltó mondatok használata még lendületesebbé, még lüktetőbbé teszi ezt a részt.

Mely víg örömre gerjedének,
S miként felelgetnek mindenfelől neki
A szirtos oldalú hegyek
Látatlanúl enyelgő gyermeki!

Fentebb a dal még csak álmélkodásra késztette a folyót, itt már cselekszik is a természet: a hegy, a völgy, a mező „örömre gerjed”, a szirtes hegyek mindenfelől felelgetnek a madárdalnak. Látványban és hangzásban is tágul a táj, és a végére már majdnem az idillig szélesedik a kép és a hangulat. Minden a végletekig fokozódik.

Itt van a vers csúcspontja, hiszen az eddigi csend és mozdulatlanság még jobban fölerősíti a szabadság-ének hatását, és hangulatában, hangzásában, gondolatiságában, képszerűségében egyaránt csodálatos összhang, harmónia valósul meg.

A lírai én belső izgalma abból is érezhető, hogy a versmondatok szótagszáma ebben a részben rapszodikusan változik: fokozatosan emelkedik, majd hirtelen visszaesik. Ezek az eltérő szótagszámú, szabálytalanul váltakozó verssorok megtörik a jambikus lejtésű verslábak szabályos ismétlődését.

Ezt a ritmust erősítik a soráthajlások is, a szóismétlések, a halmozások és a mondatpárhuzamok is.

Az emelkedett hangulatból és a felkiáltó mondatokból jól érezhető az élmény ereje. A felkiáltó mondatok ugyanis fokozzák az érzelmek intenzitását.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!