Batsányi János: A rab és a madár (elemzés)
A kismadár nyugalmat közvetít és bánatűző:
S hangokra-olvadott szebb érzeményei
Messzére hajtanak minden bút, bánatot,
Tornyunkra felható édes lehelletit
Enyhűlve szíjják bé sokat-tűrt szíveink,
Ez az „édes lehelet” metafora könnyed légiességgel telíti meg a tájleírást. És itt vált először a vers egyes szám első személyről többes szám első személyre.
A „szíveink” szóból – abból, hogy a költő átvált többes számba – azt is megtudjuk, hogy nemcsak a lírai én szenved a börtönben, hanem többen is vannak, akik Kufsteinben raboskodnak, és akiknek a nevében Batsányi mindezt elmondja.
Tehát itt már nem csak önmagáról, egyéni fájdalmáról vall, hanem megjeleníti azokat is, akik sorstársai a rabságban. Nekik is békét hoz a madárdal hallgatása, mindenki szívesen figyel a madárka énekére.
Itt a rabok általános lelkiállapotára utal a költő. Az az érzés, amit a madárdal kivált ezekből az emberekből, képes felidézni az isteni ítélőszéket, a Megváltót, a megbocsátást.
A „sokat-tűrt” metafora Odüsszeuszt idézi fel, aki a hazavágyó, bolyongó, nyugalmat, boldogságot kereső ember szimbóluma. Ezen kívül még egy antik utalás lesz majd a műben.
Ami még érdekes, az a fájdalom személytelensége: a költő fájdalma pontosan olyan, mint a többi rab fájdalma, ezt a többes szám jelzi („sokat-tűrt szíveink”, „keblünkbe hullanak le könyveink”). Itt elvész az a személyes jelleg, amely még megvan a vers elején.
A versszak második része szinte teljes egészében megszemélyesítésekre épül: hajló szívek, kóválygó lágy szellők, fohászkodó lelkek. Ezek mind a rabok lelkivilágát tükröző képek.
S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy
Árnyékos öbliből
Felénk koválygó lágy szellőihez;
Ezután gondolatritmusban visszatér az „Atya”, a „Nagy Alkotó”:
És, felfohászkodván
Megilletődött lelkeink
A szenvedők el nem feledkező
Irgalmas atya székihez,
Keblünkbe hullanak le könyveink!…
Az 5. versszak könnyhullatással zárul, de ezek a könnyek nem bánatot, hanem örömet fejeznek ki. A madárka dala a sírás enyhítő állapotához segítette hozzá a rabokat.
Az utolsó három versszakban magasabb szinten folytatódik az eddigi tendencia: Batsányi tudatosan dinamizálja a lírai élményt, előbb egyensúlyt hoz létre a pozitív és negatív fogalmak között, aztán felborítja ezt az egyensúlyt, majd a negatív élményeken felülemelkedve harmóniát hoz létre.
Ez a harmónia persze nem azonos az idillel, hiszen a rabságra ítélt ember szenvedése nem szűnik meg, csak háttérbe szorul: nem arra figyelünk.
Ez a harmónia még csak nyugalmat, békességet sem jelent, ezt érezhetjük a nyelvi megformálásból és a vers ritmusából is.
Ezután elhallgat a madárka, együtt érez a szenvedőkkel:
Elhallgatott: s majd ágról ágra száll,
Majd újra nagy-büszkén megáll;
Az „elhallgatott” szónak negatív csengése van, és tartalmilag is negatívum, hiszen a rabok számára mindennél fontosabb a madárdal, amely tartja bennük a lelket.
És, mintha tudná,
Hogy szíveink érzésivel
Kényére játszik,
S hogy édesen múlattató
Szép énekéért
Méltán magasztaltathatik,
Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik:
Ha tetszik-e?
S kitől miként hallgattatik?
Itt úgy tűnik, hogy a rabok érzéseivel kénye-kedve szerint játszó, őket vigasztaló, szórakoztató kismadár, mint valami előadás főszereplője körülnéz, és azt figyeli, kinek hogy tetszett a játéka.
Az olyan szenvedő igealakok, mint a „magasztaltathatik” és a „hallgattatik” a latin nyelv hatására alakultak ki és Batsányi korában igen kedveltek voltak. A költő azonban csak ebben az egy strófában használja őket, így igen különös hatást sikerül elérnie velük.
Ezek a szavak ugyanis személytelenek, és ez a személytelenség kifejezi az elérhetetlenséget, a távolságtartást, sőt, a költőnek a szabadságtól való távolságát is kifejezheti.
Ekkor az eddigi játékos mozgást a természet néma csendje váltja fel. A következő, 7. versszak mintha választ akarna adni az előző strófa végén elhangzó kérdésekre (arra, hogy kinek hogyan tetszik a madárdal):
De néma csendesség uralkodik
Már mindenütt; s hallgat, figyelmez a vidék
Körül-belől.
Mozdulatlan tehát a táj, s ez a mozdulatlanság a börtönrácsok közül kitekintő rab lelkivilágának felel meg. Nyugalom uralkodik, mintha minden gond megoldódott volna.
Csak a feleslő visszahang fondorkodik,
Csak ő cseveg, s ingerli még
A messze kősziklák felől.
Nemcsak a madár van megszemélyesítve, hanem a körülötte levő természet is emberként viselkedik: elcsendesedik a rabok körül, elbűvölten hallgatja az éneket, és visszhangozza az igazságtalanul szenvedők panaszait. A vidék hallgat és figyel, a visszhang fondorkodik és cseveg.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!
Hozzászólások
Batsányi János: A rab és a madár (elemzés) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>