A kismadár nyugalmat közvetít és bánatűző:

S hangokra-olvadott szebb érzeményei
Messzére hajtanak minden bút, bánatot,
Tornyunkra felható édes lehelletit
Enyhűlve szíjják bé sokat-tűrt szíveink,

Ez az „édes lehelet” metafora könnyed légiességgel telíti meg a tájleírást. És itt vált először a vers egyes szám első személyről többes szám első személyre.

A „szíveink” szóból – abból, hogy a költő átvált többes számba – azt is megtudjuk, hogy nemcsak a lírai én szenved a börtönben, hanem többen is vannak, akik Kufsteinben raboskodnak, és akiknek a nevében Batsányi mindezt elmondja.

Tehát itt már nem csak önmagáról, egyéni fájdalmáról vall, hanem megjeleníti azokat is, akik sorstársai a rabságban. Nekik is békét hoz a madárdal hallgatása, mindenki szívesen figyel a madárka énekére.

Itt a rabok általános lelkiállapotára utal a költő. Az az érzés, amit a madárdal kivált ezekből az emberekből, képes felidézni az isteni ítélőszéket, a Megváltót, a megbocsátást.

A „sokat-tűrt” metafora Odüsszeuszt idézi fel, aki a hazavágyó, bolyongó, nyugalmat, boldogságot kereső ember szimbóluma. Ezen kívül még egy antik utalás lesz majd a műben.

Ami még érdekes, az a fájdalom személytelensége: a költő fájdalma pontosan olyan, mint a többi rab fájdalma, ezt a többes szám jelzi („sokat-tűrt szíveink”, „keblünkbe hullanak le könyveink”). Itt elvész az a személyes jelleg, amely még megvan a vers elején.

A versszak második része szinte teljes egészében megszemélyesítésekre épül: hajló szívek, kóválygó lágy szellők, fohászkodó lelkek. Ezek mind a rabok lelkivilágát tükröző képek.

S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy
Árnyékos öbliből
Felénk koválygó lágy szellőihez;

Ezután gondolatritmusban visszatér az „Atya”, a „Nagy Alkotó”:

És, felfohászkodván
Megilletődött lelkeink
A szenvedők el nem feledkező
Irgalmas atya székihez,
Keblünkbe hullanak le könyveink!…

Az 5. versszak könnyhullatással zárul, de ezek a könnyek nem bánatot, hanem örömet fejeznek ki. A madárka dala a sírás enyhítő állapotához segítette hozzá a rabokat.

Az utolsó három versszakban magasabb szinten folytatódik az eddigi tendencia: Batsányi tudatosan dinamizálja a lírai élményt, előbb egyensúlyt hoz létre a pozitív és negatív fogalmak között, aztán felborítja ezt az egyensúlyt, majd a negatív élményeken felülemelkedve harmóniát hoz létre.

Ez a harmónia persze nem azonos az idillel, hiszen a rabságra ítélt ember szenvedése nem szűnik meg, csak háttérbe szorul: nem arra figyelünk.

Ez a harmónia még csak nyugalmat, békességet sem jelent, ezt érezhetjük a nyelvi megformálásból és a vers ritmusából is.

Ezután elhallgat a madárka, együtt érez a szenvedőkkel:

Elhallgatott: s majd ágról ágra száll,
Majd újra nagy-büszkén megáll;

Az „elhallgatott” szónak negatív csengése van, és tartalmilag is negatívum, hiszen a rabok számára mindennél fontosabb a madárdal, amely tartja bennük a lelket.

És, mintha tudná,
Hogy szíveink érzésivel
Kényére játszik,
S hogy édesen múlattató
Szép énekéért
Méltán magasztaltathatik,
Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik:
Ha tetszik-e?
S kitől miként hallgattatik?

Itt úgy tűnik, hogy a rabok érzéseivel kénye-kedve szerint játszó, őket vigasztaló, szórakoztató kismadár, mint valami előadás főszereplője körülnéz, és azt figyeli, kinek hogy tetszett a játéka.

Az olyan szenvedő igealakok, mint a „magasztaltathatik” és a „hallgattatik” a latin nyelv hatására alakultak ki és Batsányi korában igen kedveltek voltak. A költő azonban csak ebben az egy strófában használja őket, így igen különös hatást sikerül elérnie velük.

Ezek a szavak ugyanis személytelenek, és ez a személytelenség kifejezi az elérhetetlenséget, a távolságtartást, sőt, a költőnek a szabadságtól való távolságát is kifejezheti.

Ekkor az eddigi játékos mozgást a természet néma csendje váltja fel. A következő, 7. versszak mintha választ akarna adni az előző strófa végén elhangzó kérdésekre (arra, hogy kinek hogyan tetszik a madárdal):

De néma csendesség uralkodik
Már mindenütt; s hallgat, figyelmez a vidék
Körül-belől.

Mozdulatlan tehát a táj, s ez a mozdulatlanság a börtönrácsok közül kitekintő rab lelkivilágának felel meg. Nyugalom uralkodik, mintha minden gond megoldódott volna.

Csak a feleslő visszahang fondorkodik,
Csak ő cseveg, s ingerli még
A messze kősziklák felől.

Nemcsak a madár van megszemélyesítve, hanem a körülötte levő természet is emberként viselkedik: elcsendesedik a rabok körül, elbűvölten hallgatja az éneket, és visszhangozza az igazságtalanul szenvedők panaszait. A vidék hallgat és figyel, a visszhang fondorkodik és cseveg.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!