Az elemzés vázlata:

• Bevezetés
• A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
• A vers keletkezésének körülményei
• A börtönélmény hatása Batsányi költészetére
• Batsányi magányélménye
• Batsányi természetélménye
• Batsányi szabadságfogalma
• A személyesség megjelenése
• A vers szerkezete, külső formája, verselése
• A vers költői eszközei, hangulata, műfaja
• Címértelmezés
• A vers értelmezése
• Befejezés

Batsányi a felvilágosodás másodvonalába tartozó költő, aki matuzsálemi kort ért meg. Mint tudjuk, izgága fiatalember volt, és királyellenessége miatt nemcsak Kazinczyval került összetűzésbe, hanem a hatóságokkal is. A Martinovics-összeesküvés felszámolásakor védőbeszédet írt Martinovicsék mellett, aminek az lett az eredménye, hogy egy évre lecsukták: Kufstein várában raboskodott.

A börtönben négy börtönelégiát írt. Ezek egyike A rab és a madár, amely 1795 őszén született Kufsteinben, és a Kufsteini elégiák című kötetben jelent meg (a kötetcím Toldy Ferenctől származik).

A rab és a madár című verset a modern költészet előfutárának tartja az irodalomtörténet, mivel ez a vers az első a magyar irodalomban, amelyben szabadon kezelt jambusok vannak.

De a modernség a vers szubjektivitásában is megjelenik. A személyesség eddig nem volt jellemző Batsányi költészetére, de a börtönélmény ezt megváltoztatta: a közügyekért, a közjóért való harciasságot felváltotta a személyesség, a befelé fordulás.

Az elvont eszmék helyébe odalép a lírai én és vallomást tesz nekünk, az óda és az epigramma helyett elégia születik, a harsány, agitatív hangvétel helyett elmélkedő, meditáló hang jelenik meg.

Olvassuk most el a verset!

A rab és a madár

           Dulci laborum decipitur sono.

           HORATIUS

Te cifra kis madár!
Miért hagyád el már
Elmét kecsegtető,
S a búban elmerült
Gyötrelmes árva szívet
Veszélyes aggódásiból
Édesdeden serkentgető
Érzékeny éneked?
Vagyis – mivel köszönjem én neked,
Hogy bús magánosságomban meglátogatsz?
S hogy (a mit embertől szívem hiába vár!)
Vígasztalást és kedvet adsz?
Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár!
Mivel köszönjem én meg ezt neked?

Fel-felrepülsz rostélyos ablakomra:
Bízvást előmbe állsz,
S úgy kandikálsz
Majd bévasalt szűk rejtekembe,
Majd elfogyó sovány
Ábrázatomra,
S vígasztalásidért
Hálát mosolygó bánatos szemembe.

De nemsokára
Tőlem megint elválsz!
S a búnak e felhőkig-ért
Boldogtalan lakóhelyéről
Szárnyadra kelvén, újolag leszállsz
A vár fokára,
Vagy még tovább ama
Sebes folyónak zúgó partjain
Büszkén emelkedő bokros halomra;
S onnan, szokott örvendezésed
Kellős, verőfényes hegyéről,
Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra.
Ott hangzik újra kedves éneked
A fenyvesek tollas polgárinak
Bút gondot elfelejtető,
S a várasokban fonnyadó kevély halandók
Szemet-csaló tündér hivságinál
Százszorta méltóbb, boldogabb, s szebb életéről!
Ott hangzik édes éneked
A halmok, erdők, völgyek, s tér mezők
Szárnyas lakossinak
Önként jövő, szünetlen változó,
Mindenkor új, mindenha víg,
S mindég örömmel teljes ünnepéről!
Ott hangzik, ott zeng éneked
Az e kerek föld birtokánál,
A széles e világ
Minden javánál
Kívánatosb, áldott szabadság
Meg nem becsülhető nagy érdeméről!

Boldog kis állat! ártatlan, szabad lakossa
Ezen magas hegyek homályinak!
Víg hirdetője,
Szíves magasztalója
Nagy Alkotód jóságinak!
Te szép, te kedves kis madár!
Édes enyhítője,
Egyetlen egy vígasztalója
Elbágyadott lelkem fájdalminak!
Mivel, mivel köszönjem én neked
Elmémet-ébresztő gyöngy éneked?

De íme! már meg itt hagyott…
Meg visszatére
Az esti szellők gyenge szárnyain
Előbbi múlatóhelyére,
Túl a folyónak partjain
Ama bokros halomra; – s ott,
A nyári dísziből kivetkező
Kis fának özvegy ágain,
Ott áldja, ott
Köszönti
A nyúgalomra költöző
Arany-hajú szelíd napot;
Ott önti
Gyönyörködésre kísztő mennyei
Kis torka fodros énekit,
S hangokra-olvadott szebb érzeményei
Messzére hajtanak minden bút, bánatot,
Tornyunkra felható édes lehelletit
Enyhűlve szíjják bé sokat-tűrt szíveink,
S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy
Árnyékos öbliből
Felénk koválygó lágy szellőihez;
És, felfohászkodván
Megilletődött lelkeink
A szenvedők el nem feledkező
Irgalmas atya székihez,
Keblünkbe hullanak le könyveink!…

Elhallgatott: s majd ágról ágra száll,
Majd újra nagy-büszkén megáll;
És, mintha tudná,
Hogy szíveink érzésivel
Kényére játszik,
S hogy édesen múlattató
Szép énekéért
Méltán magasztaltathatik,
Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik:
Ha tetszik-e?
S kitől miként hallgattatik?

De néma csendesség uralkodik
Már mindenütt; s hallgat, figyelmez a vidék
Körül-belől.
Csak a feleslő visszahang fondorkodik,
Csak ő cseveg, s ingerli még
A messze kősziklák felől.
Bámulva bámul és álmélkodik
E táj kis Orfeussa szép szaván
Még a folyó is, – csendesebben
Hajtván bolyongó habjait
A vár alatt,
S nem oly igen sietve,
Nem oly zajogva dúlván partjait,
S a kőfalat.
Zengj még tovább! zengj, ó kegyes
Kis énekes!
Enyhítsed árva szívemet,
Enyhítsed ah! s felejtesd el velem
Határt nem érhető keservemet.

És íme zeng!… De mely szokatlan,
Mely új erővel hangzik ezüst-szava?
Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan
Vígságnak indul minden a partok körül!
Miként örül,
Miként süvít az ő
Hatalmas énekének
Hegy, völgy, mező!
Mely víg örömre gerjedének,
S miként felelgetnek mindenfelől neki
A szirtos oldalú hegyek
Látatlanúl enyelgő gyermeki!

Téged, Szabadság! tégedet énekel.
Nincs szíved, Ember! hogyha nem érdekel;
Ha fel nem indíthatnak édes
Hangjai zengedező szavának –
Megbájoló kedves szavának,
Mely által új
Életet ád az egész tanyának!
Áldás reád,
Ó édes
Kis énekes!
Áldás reád!
Ne ártsanak néked soha
E vad vidéknek éhes ölyvei!
Ah! el ne érjenek téged soha
Kegyetlen üldöződ vérengző körmei!

A vers a Kufsteini elégiák egyik legkiemelkedőbb darabja. Arról tanúskodik, hogy Batsányi az elsők között volt, akik az antik formát új, modernebb érzelmi és gondolati tartalommal próbálták megtölteni. Ráadásul úgy, hogy forradalmi lírájának eredményeit is sikerült beléjük ötvöznie.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!