A 7. sor elején a költő összevonja a két megszólítást a nagy erejű „Jertek!” felszólítással (tehát a „Jertek!” már a rab népeknek és az uralkodóknak is szól):

Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Ez a „jertek” (gyertek) szó a vers gondolati, hangulati, mondattani és zenei tetőpontja, amelynek jelenidejűsége ráfelel az „eddig” szóra: eddig zsarnokság alatt éltetek, most gyertek, és vegyetek példát a franciákról!

Itt az utolsó két sorban halmozódnak a felszólító módú igealakok („jertek”, „nézzétek”, „vessétek”), s a költő csattanószerűen megfogalmazza a vers lényegi gondolatát.

Tehát Batsányi összevonja a körmondat két részét, és az utolsó mondattal (amely azóta szállóigévé vált) a párizsi eseményekre irányítja mindkét megszólított figyelmét.

Ez a párizsi esemény pedig nem más, mint a forradalom és a királyi trón ledöntése, amit a költő példaként mutat fel a vers mindkét címzettjének.

Néhány dolgot ma már másként mondanánk, pl. a „nézzétek” helyett ma inkább azt mondanánk, „hogy sorsotok előre lássátok”, és a „vigyázó szemetek” is szokatlan kifejezés ma már.

A „vigyázó szem” jelenthet őrző, figyelő tekintetet, de ebben a versben inkább azt jelenti, hogy „éberen”, vagy „óvatosan meglapulva” figyel, „ügyel, hogy elkerüljön valami őt fenyegető kellemetlenséget”. A mindennapi beszédben is használunk ilyen kifejezést, hogy „vigyázz, mert rosszul jársz!”

A vers záró sora nagyon intenzív, erejét az is növeli, hogy Batsányi négy egyformán súlyos, egyformán három szótagból álló szót használ, amelyek egy távoli asszociációval is összecsendülnek.

A záró sor azóta szállóigévé lett, ma is használjuk, amikor valakit figyelmeztetni akarunk valamire. Az a zseniális benne, hogy kétértelmű, és két egymást kizáró, ellentétes érzelmet fejez ki egyszerre.

Ha az elnyomott népekre vonatkoztatjuk az utolsó sort, akkor a befejezés érzelmi tartalma a reménykeltés, a biztatás, a lelkesítés, a buzdítás. Ha azonban a királyokra vonatkoztatjuk, akkor a halálos fenyegetés. Ez a kettősség adja a vers különleges vibrálását, feszültségét.

Tehát az elnyomottaknak és az elnyomóknak is szól az utolsó mondat, csak épp ellenkező előjellel: a költő azt akarja elérni, hogy az elnyomott, még mindig rabságban sínylődő népek követendő példát lássanak a francia nép forradalom általi felszabadulásában, a királyok pedig intő példát lássanak a franciaországi eseményekben, amelyek az ő országukban is megtörténhetnek, ha nem változtatnak zsarnoki politikájukon.

A fenyegetést érezzük a sorokból, ugyanakkor Batsányi nem írja le, nem fejti ki, hogy mivel fenyegeti a királyokat, de az előzményekből ki lehet következtetni, hogy szerinte milyen sors vár rájuk.

Ez a fenyegető tartalom azért hordoz óriási erőt, mert nagyon erőteljes nyelvezettel és drámai tömörséggel van kifejezve. A kemény kifejezések már-már olyanok, mint egy-egy ostorcsapás. Batsányi ugyanazt az elkerülhetetlen, véres véget jósolja kora „felszentelt hóhérainak”, amit fél évszázaddal később a királyok felakasztását követelő Petőfi.

Tehát a vers egész gondolatrendszere, eszmeisége kettős irányú, mivel két különböző megszólítás is van benne: „Nemzetek, országok!” és „Ti is… felszentelt hóhérok”. A mű két különböző embercsoportot szólít meg, és a szavak szintjén mindkettőnek ugyanazt mondja, de a jelentés szintén nagyon is mást mond az egyiknek és mást a másiknak.

Az azonos szövegű felszólításnak két homlokegyenest ellenkező értelme van, ez a vers óriási bravúrja. Hatását még jobban erősíti a záró sor „v” alliterációja és négyes szimmetriájú, oszloprend-szilárdságú ütemtagolódása.

A vers tehát olyan tanulsággal, összegező eszmével zárul, amely a „felszentelt hóhérok” kifejezés mellett a költő elleni vád másik sarkalatos pontja lett. Batsányit azzal vádolták, hogy ő is forradalmat akar, holott a költő többször is kifejtette, hogy a vers más időben keletkezett, más eseményekre vonatkozott és ő nem akar forradalmat, mert szerinte az Magyarország végső tragédiájához vezetne.

Ha el is hisszük neki, hogy a konkrét erőviszonyok ismeretében nem akart forradalmat Magyarországon, s különösen 1789-ben nem, attól még a versből kicsendülő fenyegetés és jövendölés nyilvánvaló… Szó szerint valóban nem hív forradalomra, de azért a vád nem volt ok és alap nélkül való.

A lírai én önmagára nem utal egyszer sem a versben, amely úgy van megfogalmazva, mintha egy nyilvános beszédet mondana el a költő. Érezhető azonban, hogy Batsányi az első megszólítottal, a rab népekkel vállal sorsközösséget.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!