A vers felét tehát az a rész teszi ki (4-6. versszak), amelyben Balassi egy bajtársa előtt érveket sorol fel a bánkódás ellen. Itt jelenik meg a „búszerző szerelem” gondolata és a carpe diem (élj a mának!) klasszikus pogány elve is, ez tehát a vers legeredetibb része, amelyben a Balassi művészi hitelességét igazoló gondolatok vannak.

Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk,
Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nekünk!

Isten a szeretetét azzal nyilvánítja ki, hogy a napot mindig „fölserkenti” a számunkra, és ezt a szeretetet nekünk, embereknek úgy kell viszonoznunk, hogy örvendezünk, és jókat eszünk-iszunk.

A carpe diem elvét a költő valószínűleg nem az antik, hanem a keresztény hagyományokból és a reneszánsz ideológiából merítette (az arisztipposzi, epikuroszi tételeket nem ismerhette). Nála az „élj a mának” úgy jelenik meg, mint az Isten által adott örömök várása, hiszen minden teremtett dolog Isten csodája, és élni az életet Istennek tetsző cselekedet.

Azt, hogy a vers második felében sötétebb hangulat uralkodik, a költő anyagi, politikai, vallási és szerelmi problémái magyarázhatják.

Ha valaki vigasztalásra szorult, az mindenekelőtt Balassi lehetett: ekkor már 6 éve pereskedett, alig maradt valamije, nélkülözött, a szerelem is csak bánatot okozott neki (a boldog szerelem lelki szükséglet és elérhetetlen ideál volt a számára: nem véletlen, hogy szerelmes verseiben az imádott nő olyan, mint az ellenség, aki folyton gyötri – testileg ugyan nem, de lelki értelemben kielégítetlen lehetett).

Érdekes, hogy az utolsó strófában Balassi a vers írásának körülményeit tartja fontosnak elmondani, és nem a saját nevét, valamint a helyszínt és a dátumot örökíti meg:

Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbul,
Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtul.

Ez az utolsó versszak természetesen nem szerepelt a latin eredetiben: ezt Balassi költötte hozzá.

Jogos lenne itt a részéről némi költői büszkeség, mégsem tartotta fontosnak megörökíteni saját nevét és a versre vonatkozó közvetlen információkat. Az a névtelenség, amely a középkori szerzőket jellemezte, 1583-ban már túlzásba vitt rejtőzködés lett volna, így nyilván nem erre törekedett Balassi. Mindenesetre különös.

A vers utóélete és jelentősége

A Széllel tündökleni… sorsa hasonló a többi Balassi-verséhez: bár maga Balassi szerette volna kiadni nem-istenes énekeit is, az első kiadás végül csak 1923-ban jelent meg. Kéziratos példányokban azonban elterjedt a vers, az eposzíró Zrínyi Miklósnak is megvolt belőle egy példány.

Balassi életműve két pillérre épül: az egyik a reneszánsz világi ideológiája (a humanizmus), a másik a reformáció vallásos ideológiája, amely szorgalmazni kezdte a nemzeti nyelv, a lingua vulgaris használatának gondolatát. Balassi ezt a gondolatot a gyakorlatba is átültette: vele indul meg a világi líra területén a magyar nyelv művelése.

A vers egyszerűsége ellenére is érezhető, micsoda műgonddal formálta meg a költő, mind szerkezetét, mind nyelvhasználatát tekintve (emiatt poeta doctusnak, azaz tudós költőnek tartják Balassit).

Az egyszerűség, a homály kerülése, a nem túl mély mondanivaló és a költői eszközök szegényességének oka az lehet, hogy a verset énekként, dallamra adták elő. Elsősorban érthetőnek kellett lennie, és ez kihatott a költemény megformálására is.

Nyelvezete a mai olvasó számára is élvezhető és zamatos, aminek az lehet az oka, hogy Balassi az általa beszélt magyar nyelv legteherbíróbb szavait válogatta össze versei írásakor (a 16. század végén még nem létezett egységes irodalmi nyelv).