A vers nem tragikus, hanem boldog, önfeledt szerelmet mutat be, ugyanakkor a végén ez az elutasító válasz az egész szenvedélyes szerelmi vallomást ironikussá teszi.

Az ironikus értelmezés létjogosultságát az is bizonyítja, hogy a spontán helyzetben történő, szenvedélyes vallomást a költő egy formailag tökéletesen fegyelmezett, feszes szerkezetbe helyezi bele, kötött ritmus-és rímszerkezettel, amelyet szinte szétfeszít az elragadtatott hangulat, a vallomás szenvedélyessége.

Tehát a vers kompozíciója a reneszánsz versekre jellemző harmóniát, finom szimmetriát mutatja, miközben az érzelmi intenzitása nagyon erőteljes, így a forma és a tartalom ellentétbe kerül egymással.

Mivel az imádott hölgy visszautasítja az epekedő lovagot, a vers mondanivalója lényegében az elérhetetlen boldogság utáni vágyakozás.

A vers legfőbb sajátossága, hogy a szerelmes férfi izzó vágyakozása beteljesületlen marad – ami jellegzetes vonása Balassi lírájának. Bizonyára maga Balassi is tudta, hogy hiába a szép versek és a szép szavak, Losonczy Anna szívét már nem hódíthatja vissza.

Az utolsó strófa egyébként legalább háromféle gondolatot összegez és zár le – méghozzá azokat a gondolatokat, amelyek a vers egész szövegét felépítik (bravúros szerkesztés ez!)

1. egyrészt lezárja a miniatűr epikai folyamatot (cselekményt) a szerelmes férfi bókoló szavaival és mozdulataival, valamint a hölgy – kizárólag testbeszéddel kifejezett – válaszával.
2. lezárja a vers érzelmi-hangulati légkörét, amelyet az öröm, a lelkesültség jellemzett – a hölgy elutasító válasza után az örömteli hangulat nem maradhat meg.
3. lezárja Júlia jellemzését. A mosoly (elmosolyodék) a szeretett nő legfőbb személyiségjegye lehet – többet nem is nagyon tudunk meg róla, se testi, se lelki valójáról, csak fekete szemöldökéről és vidámságáról értesülünk.

Figyeljük meg azt is, hogy az utolsó versszakban a költő más igeidőt használ! Eddig végig jelen idejű igéket láttunk, de a zárlatban hirtelen múlt időre vált át, méghozzá a régi magyar nyelvben még használt elbeszélő múltra (találék, köszönék, hajték). Mi lehet ennek az oka?

Ebből az igeidőváltásból derül ki, hogy az egész udvarlás, ami a versben le van írva, a múltban történt, nem most a jelenben (az 1. versszakból még úgy tűnt, hogy most történik a találkozás: „Ki állasz most énmellettem”…, jelen időt használt a költő).

Eszerint az 1-5. versszakban leírt bókolást, udvarlást csak felidézi magában a lírai én mint múltban történt eseményt. Így helyezi bele a költő a verset a Júlia-ciklus „cselekményébe”, visszaemlékezésként.

Érdekes, hogy bár szerelmi költeményről van szó, a vers témája nem a szeretett nő, hanem a szerelmes férfi érzelmei. Figyeljük meg, hogy Júlia alakja teljesen háttérbe szorul, tulajdonságaira nem derül fény a versből! Nem róla szól a költemény, hanem Balassi érzelmeiről. Neki csak annyi a szerepe, hogy ő keltette fel ezeket az érzelmeket.

Júlia alakjából nem egy hús-vér nő, hanem egy eszménykép bontakozik ki, ennélfogva a szerelem testi vonatkozásai elmaradnak a versből. Ez a szerelemkép részben a trubadúrlíra, részben a petrarkizmus jellegzetes megoldásait idézi.

Befejezés

A Júlia-verseket európai szintű lírának tekinthetjük: Balassi számára a költészet nem csupán főúri kedvtelés (a főurak akkortájt hobbiból verselgettek), és nem pusztán a nők meghódításának eszköze, hanem igazi mesterség, hivatás.

Az ő versei ugyanúgy feltárják a korabeli magyar nyelv szépségeit, mint kortársai tárták fel az olasz, a francia vagy a német nyelvét (ekkoriban már a nemzeti nyelvű költészet divatozott).

Ez nagy teljesítmény amellett a rendezetlen életmód mellett, amit Balassi élt: zaklatott és zűrös élete dacára – vagy talán épp amiatt, kalandvágyó, szenvedélyes, reneszánsz típusú személyisége folytán – ő lett a kor magyar líráját összegző költő.